Van, hogy akkor is női körökkel dolgozik az ember (lánya), ha egyáltalán nem így tervezte. És hogy pontosan milyen konkrét helyzetek tudnak megoldódni egy-egy női közösségben? Erre is kapunk izgalmas példákat. Koskovics Éva írása.

Drága Barátnőim!

Remélem, nem tartjátok bizalmaskodásnak, vagy túlzónak a megszólítást! Gondoltam, az idősebb jogán… Egyébként pedig egy bizalmas, őszinte levelet készülök írni nektek, azt pedig jobb közvetlen stílusban. Én, mint egy ’érettebb’ nő, szeretnék a számotokra sok hasznos tapasztalatot átadni, megóvni titeket általunk, az úton előrébb tartó sorstársak által elkövetett hibáktól, segíteni abban, hogyan lehetnétek sikeresebbek, boldogabbak. Ötvenes éveim vége felé, anyaként, feleségként, karrierváltóként, és még sorolhatnám miként, ma leginkább coach-ként, civilként talán megtehetem ezt. Igaz, emiatt a sok szerep miatt kissé zavaros is mostanában az identitástudatom, de ezt is sikerül magammal és a köreimmel megbeszélnem (azt mondják, a klimax az második tinédzserkor; én most ezt akkor erre is foghatom… és azt is mondják, a kamaszkor manapság nagyon kitolódik; akkor tehát ezzel sincs gond…). Összességében tehát: minden rendben!

Ember tervez

Na szóval, miután életem aktív részének nagyobb időszakát közgazdászként dolgoztam végig, kifejezetten izgalmas, jelentős munkákban véve részt, úgy alakult, hogy eljött a pillanat, amikor mégis váltanom kellett. Volt bennem egy ilyen belső kényszer. Ekkor kezdtem bele a coaching-ba. Akkor még úgy éreztem, az üzleti vonalon fogok dolgozni, az mintegy organikus folytatása a korábbi pályafutásnak. De az égiek nem így gondolták. Vagy a piac. Vagy az én sales-es tehetségem nem volt meg ehhez. Mindegy is már. Természetesen minden másképp alakult, mint ahogy terveztem, és ma már tudom, ez így van jól. Persze motoszkál még bennem a közgazdász, örülök egy-egy céges munkának, tréninget is tartok nemzetközi területen dolgozó csapatoknak, de bejöttek váratlan feladatok, mint a tehetséggondozás például, illetve a life coaching, melyen belül a munkám nagyobb része kifejezetten nőkhöz kapcsolódik. És nem azért, mert így terveztem.

Amikor kitaláltam, hogy rendezek nyári önismereti tábort Mádon, amikor kitaláltam, hogy indítok Start/REstart csoportokat, az volt az álmom, hogy nagyon heterogén csapatokkal dolgozom majd (ami mindig nagyon jót tesz a munkának!), férfiakkal, nőkkel, vegyes korosztállyal, más élethelyzetekben lévőkkel. Aztán az történt, hogy csakis, kizárólag nők jelentkeztek. Persze annyira nem lepődtem meg, mert volt már tapasztalatom erről, sok pszichológust is ismerek, akik hasonlókról számoltak be, illetve a hétköznapi életből is láttam, hogy a nők sokkal könnyebben fordulnak segítségért, sokkal könnyebben nyílnak meg, sokkal hamarabb elfogadják, hogy vannak dolgok, amelyeket nem tudnak egyedül megoldani, nyitottak arra, hogy hátha más tudhat segíteni, tudhat olyat, amit ők nem.

A mádi táborokat aztán már kizárólag női táborként rendeztem, valójában rájöttünk, van is ennek így egy plusz értéke. Utána jókat nevettünk azon, mit kezdtünk volna egy-két férfival, ha beesnek közénk. Nyilván megoldottuk volna, biztos, hogy úgy is izgalmas és értékes lett volna, de végül így volt jó, ahogy volt.

A csoportos coaching programoknál mindig reménykedünk, hogy jönnek férfiak is, de sajnos nem jellemző. Pedig van olyan program is, amit férfi kollégával tartok, dr. Tábor Istvánnal, reziliencia fejlesztés témában (lelki ellenállóképesség fejlesztés – a Tree vision oldalán olvashattok róla).

A nők mindig csoportban

Aztán pár éve hallottam a rádióban egy beszélgetést Monspart Saroltával, tájfutó világbajnokunkkal, sokszoros magyar bajnokkal. Sajnos nem olyan rég vesztettük őt el. Lehet, hogy a fiatalabb korosztály nem is ismeri már. Egy fantasztikus sportember volt, aki a nagy sportteljesítményeket követően egy nagy betegséget is leküzdött, aztán hihetetlen akaraterővel talpra állt és ezután nagyon szívén viselte az egészséges életmódot. Igyekezett minél többeknek átadni a mozgás örömét, tanítani, közvetíteni minden korosztály felé, hogy milyen nagy jelentősége van a mozgásnak. Volt egy 60 pluszos gyalogló klubja is.

Indított egy olyan kampányt, ami kedvet próbált csinálni a gyalogláshoz, mint ahhoz a sporthoz, amit a legkönnyebb csinálni: sem különösebb eszközigénye, sem helyigénye nincs, minden korban lehet művelni, legfeljebb a formája, sebessége, gyakorisága változik az évek előrehaladtával. Mesélt róla, hogy az önkormányzatok is részt vesznek ebben a kampányban, országos hálózatban folyik a munka, amely abból áll, hogy valamiféle gyalogló klubokat hoznak létre: „Menjetek, emberek, sétáljatok együtt, éljétek meg az együttlét, a közös mozgás, a szabad levegőn levés örömét!” – ez volt az üzenet.

Azt mesélte, hogy gyorsan szaporodnak a klubok, de megfigyelte, a résztvevők kb. 95%-a nő!! Én már ezen akkor egyáltalán nem csodálkoztam, viszont amit mondott, azon jót mosolyogtam magamban.

Valahogy így fogalmazott: nézzük meg, a férfiak mindig magányosan futnak, mint a ’kiskakasok’, a nők pedig, mint a tyúkok a tyúkudvarban: futni is, gyalogolni is szeretnek együtt, kiegészítve egyéb élvezetes tevékenységgel, a beszélgetéssel, csacsogással.

Igen, ez tényleg így van. A férfiak mintha nehezebben vennék rá magukat, hogy egymáshoz alkalmazkodva, egymás tempójában, egymást bevárva, egymáshoz kapcsolódva haladjanak. Ők EGYEDÜL küzdik le a távolságot, mint MINDENT! Persze ez sarkítás, hiszen sok dolgot csinálnak ők is együtt (foci, tenisz, sörözés…), de ezeket már tényleg nehéz lenne egyedül megvalósítani (bár az utolsónak nincs fizikai akadálya).

A járványhelyzet pedig most mindezek jelentőségét még jobban felerősítette. Sajnos a mi élő csoportos programjainkat is visszavetette. Reméljük, hamarosan újra tudjuk indítani! Még egy kicsit kivárunk.

Saját kedvenceim

Nem akarom hosszúra nyújtani, de néhány ’best of’ pillanatot kiragadnék a női körös saját élményeimből. Ezek talán segítenek elképzelni, mit is adhatunk mi egymásnak, miért is érdemes ilyen programokat szervezni. Azzal együtt, hogy én legalább ilyen fontosnak tartom azt is, egymással is töltsünk elegendő időt, férfiak és nők, ne ’klikkesedjünk’, és pláne ne mutogassunk egymásra. Női programokon könnyű beleesni a hibába, hogy közösen lehet szidni a férfiakat, bélyegeket lehet rájuk sütkörészni. Holott nekik sem könnyű… Inkább sütit sütkörésszünk, abból jobb sülhet ki!

Persze azt, hogy ki milyen programra hajlandó időt és pénzt áldozni, azt elsősorban a saját igényeink diktálják. Hisz egészen más jellegű programok vonzzák azokat, akiknél mondjuk a divat, a szépség-, vagy az egészség megőrzése, a gyereknevelés, a munkába való visszatérés az aktuális kérdés, mint azokat, akiket például a közélet, a társadalmi egyenlőtlenségek, a környezetvédelem érdekel. Utóbbiak egyáltalán nem köthetők nemi alapon egyik oldalhoz sem, míg az előbbiek minden bizonnyal több nőt fognak bevonzani.

Na szóval, az én legjobb női körös pillanataim ezek voltak:

  • Amikor valaki, aki úgy képzelte, semmit nem ér az élete úgy, ha nem találja meg a maga királyfiát fehér lovon, végighallgatva a reziliencia fejlesztésről szóló csoportban két rémes, nagyon nehéz párkapcsolatban vergődő társát, utána egészen másképp tudott ránézni a saját problémájára. Addig úgy érezte, tök mindegy már, csak jöjjön egy bármilyen pasi. Lehet, hogy ezzel megmentettük egy későbbi rossz döntéstől, de az biztos, hogy látta, nem az ő problémája a legnagyobb a földkerekségen. Ez volt aztán a sikeres átkeretezés!
  • Amikor volt, akivel a csapat egy része nem igazán szimpatizált, aztán egyszer úgy alakult, kijött belőle, úgy nagyon őszintén életének nagy problémája, kitette azt keresetlen formában az asztalra. És ezzel akkora empátia-vihart kavart, olyan sok segítséget, megértést kapott, hogy én, aki kicsit feszengve néztem a dinamikákat, csak néztem, istenem, mit tudnak a nők!!
  • Amikor volt olyan csoport, hogy a legfiatalabb és a legidősebb között negyven év korkülönbség volt, és láttam, először a ’szélső értékek’ kissé furcsán érezték magukat, aztán gyönyörű volt megélni, hogy éppen ők azok, akik rengeteget adnak a csoportnak. És főleg egymásnak. Erre mondtam, hogy mindig nagyon jó, ha heterogén a csapat!! Erre is…
  • Amikor a tábor közben nálam jött be egy nehéz szituáció, egy családi probléma, betegség, akkor mekkora megértést, támaszt kaptam a csoporttól, holott valójában nekem kívül kellett volna maradnom, nem kellett volna ezt behoznom oda. De az, akkor, nem volt megoldható. Csodálatosak voltak a lányok!
  • Amikor egy icipici, látszólag érdektelen történet ébresztett rá valakit, hogy az ő élete nem jó úgy ahogy van, és épp egy társának a története segített eldönteni, hogy megtesz egy óriási lépést. Megtette!
  • Amikor vezetek egy beszélgetést, mindenki figyel, beleteszi amit tud, repkednek az érzelmek, sírunk, nevetünk, és akkor egyszer csak valaki mond, vagy kérdez egy olyat, hogy a levegő is bennreked mindenkiben. Ezek iszonyatosan fontos pillanatok. És azért nagyon, méginkább értékesek, hogy nem a szakember, a csoportvezető mondja, hanem egy sorstárs, egy olyan valaki, akinek nem érdeke, nem feladata megoldani a másik problémáját. És épp ettől tud annyira ütős lenni! Ilyenkor valahogy az energiák is összeadódnak. Az pedig, hogy egy-egy ilyen pillanatnak több szem- és fültanúja is van, méginkább megemeli az értékét és segít abban, hogy akinek szól, akit érint, az nem engedheti el a füle mellett, mert tudja jól, hogy ezzel dolga van, ezt számon kérhetik tőle. Na, ilyenből mindig sok van egy csoportban. Kvázi nem csak a szakember felé köteleződik el a résztvevő, hanem egy egész csoport felé. Felelősség!
  • Eszembe jutott még egy aranyos történet, amikor eljött valaki egy csoportos programunkra, és a bemutatkozást azzal kezdte, hogy neki rendben van az élete, őt csak a kíváncsiság hozta el ide. Először nagyon csendes volt, csak ritkán nyilvánult meg. Aztán kezdett kinyílni. Aztán – egy teljesen rutinszerű, nem túl ütős kérdésemre – teljesen váratlanul, akkora zokogással tört ki, hogy csak nézett mindenki. Miután ez a vulkánkitörés megtörtént, beindult a lávafolyam: be merte magának vallani, majd ki is tudta mondani a problémáit. Még az ötalkalmas programunk vége előtt felmondott a régi munkahelyén, és sokkal tudatosabban látott neki átszervezni az életét, keresni másik munkahelyet. Nagy boldogság volt ezt látni!

Valójában a barátnős beszélgetések is be tudják tölteni sokszor ezt a szerepet, viszont ott nincs egy csoportvezető, aki ügyel az egyensúlyra, a stílusra, arra, hogy mindenki tegye bele a magáét, hogy senki ne sérüljön, hogy legyenek szabályok, hogy nagyobb súlya legyen a kimondott szavaknak. De akinek jó baráti kapcsolatai vannak, az tudja, ez micsoda nagy érték és mennyi probléma megoldásában tud segíteni.

Most be kell fejeznem, mert megyek, találkozóm van három barátnőmmel. Csak most, hogy épp ezt írom, most tudatosodik bennem, hogy tényleg, ők is olyanok, akik már mindezt, amiről itt írtam, a gyakorlatban is megtapasztalták! El is mesélem nekik, hogy szerepelni fognak a MUM Parkon! Mint hivatkozási alanyok!

Szóval, bátran alkossunk köröket, segítenek a fejlődésben, még ha nem is tudunk kibújni a bőrünkből, a személyiségünkből (nem is kell!), de magasabb szinteket tudunk így elérni, akárcsak egy spirál, törünk magasabbra, a saját személyiségünknek megfelelő formában, azt nem levetkőzve. És ez arra is jó lehet, hogy segíthetünk egymásnak kitörni korlátozó buborékainkból, tudatosíthatjuk a visszahúzó erőket, adhatunk egymásnak energiát, támogató közeget. És ez óriási dolog, higgyétek el!

Koskovics Éva

Photo by RODNAE Productions from Pexels