Régen, amikor a GPS ezt hajtogatta, már az is nagyon idegesített.
Van, akit nem érint meg a tervezés és a tervek borulása, de mi, akik tervezősek vagyunk, nehezen találunk talajt egy folyton változó világban. Szerintem van egy újratervezés-mennyiség, ami időnként nagyon nehezen, de még kezelhető. Aztán gyerekeink lesznek.
És minden borul. Mármint minden. De hát ezt tudjátok. Eleinte a „csak” az énhatárok meg a bioritmus és az intim szféra. És eltűnik a saját idő – na ez frankó, itt gyakorlatilag nincs mivel tervezni. Aztán egy picit hosszabb lesz a póráz, és lehet szurkolni, hogy feláll egy stáb, akik segítenek. És lehet szurkolni, hogy a stáb minden tagja éppen jól legyen. Mert mint tudjuk, egy nyamvadt egyórás kimenő akkor jön össze, ha minden csillag úgy áll az égen és a bébiszitter kiskutyája is jól ébredt… Ne már. De így van.
(Szeretem a gyerekeimet, ezt tudjuk, de a TÁVOLSÁG csodálatos, mert ha hiányzunk egy kicsit egymásnak, bizony mindenki jobbfej lesz.)
Ha átvészeltük a kezdetet, akkor jönnek az intézmények, eleinte folyton beteg gyerekekkel, és ekkor a két megmaradt agysejtünk elkezd bmeg kidobózni, mert már nem tudnak mit kitalálni maguknak.
Vagy halált megvető bátorsággal visszamegyünk/elkezdünk dolgozni, és hagyjuk, hogy ott lengjen az a jól ismert bárd…
És felmerül a kérdés, hogy a fenébe lehet fogódzót találni a mindennapokban, ha egy hét betegség és egy nap ovi után már jön is a hír, hogy köhög a gyerek…? Ha valaki mindig göthös a családban, mert kitudjamiket passzolgatunk körbe…
És kérem szépen, akkor Covid?! És egyáltalán lesz-e holnap iskola? (Oké, nagyobb gyerekekkel ez a kérdés pipa, mert ott újraindul a kétagysejtes szakasz.) És van-e esélyem rá, hogy kijöjjek a konyhából, amikor mindenki otthon tanul és éhes-szomjas, miegymás?
Első hullám. Nyár. Második hullám….. Hahhahahahahaharmadik hahahahahahahahahahaha
Állítólag a reziliencia, a lelki állóképesség fejleszthető. Már csak az a kérdés, hogy mikor.
Photo by Suzy Hazelwood from Pexels
