Volt régen egy lány, aki, ha nem is egy szál bankkártyával, de mondjuk 10 perc pakolással elutazott napokra… Emlékszem, mindig volt egy fogkefe és egy váltóbugyi a táskámban, mert ennyivel már messzire lehetett menni. Aztán anyuka lettem és ezt a laza csajt, feleséget befalta a mindent kontrolláló, parancsolgatós, minimum fél házzal utazó paramami énem.

És ne legyenek illúzióim, gyanús, hogy ez a valaki velünk marad, én sose leszek ultralaza, gyerekekkel egyedül csavargó, vagány és legyintős anyuka. De azon azért szívesen állítanék, hogy ne 1 százalékban legyek jófej meg játékos és vicces, hanem becéloznék egy merész 10 százalékos szintet. Ennyivel én már jól is lennék. A családom meg jobban. De hogy? Honnan szedjem? Hogy kezdjek hozzá?

Visszafelé ások, és megpróbálom kideríteni, hogy miért vagyok ilyen merev idegbajos őrmester:
[És mivel merev, idegbajos őrmester vagyok, csakis egy számozott lista mentén tudom ezt csinálni.]

  1. Karanténok: csak olaj a tűzre. Szerintem a bezártság úgy működik mint egy kiadós csendgyakorlat: mindent felerősít, ami a szőnyeg alá lett söpörve. De most szusszanhatunk egyet, úgyhogy ezt le is rázom magamról gyorsan.
  2. Alváshiány: tudjuk, hogy az alvásmegvonás bevett kínzási forma. Nem kicsit lehet vele valakit kikészíteni, hanem alaposan, az idegrendszert teljesen cafatokra szedi. Csoda, hogy túléljük az első éveket, és nem lehet ezt két hét alatt kiheverni.
  3. Gyerekritmus: folyton a gyerekek napirendjéhez igazodni, irtó monoton. Ráadásul akinek menetrend-mániája van, annál ez csak ront a helyzeten. És hát vannak önsorsrontók, mint én voltam: bevallom, amikor a nagylányunk még egészen kicsi volt, minden este 6-kor ment aludni. A madarakkal és velem. Ez az öngól azóta is fáj későnfekvő lelkemnek.
  4. Járványadta kevés segítség: már nem várja el senki, hogy mindent egyedül oldjunk meg, de amíg el voltunk vágva a családtól, hát mégiscsak a nyakunkba szakadt minden. Minden. De mostmár van ovi, nagyszülők beoltva – a fény már nemcsak vonat az alagút végén.
  5. Zsivaly: biztos rettenetes, amikor a gyerekek csendben vannak. Mert épp rosszban sántikálnak, vagy mert befelé fordulók, vagy olyan kedvük van. De én ezt nem ismerem, a mieink akkor is hangosak, ha rosszak, ha rosszkedvűek vagy egymást csépelik… Gyere nyár, gyere szabadtér, ahol jobban eloszlik a hang.
  6. Életközepi válság: hát meglehet, fiatalabb már nem leszek.
  7. Benne vagyok a korban: tudom, tu-hu-do-hom, és még lásd 6. pont.
  8. Nekem ezt senki nem mondta: szerintem a generációnk nagy része így kezdett ebbe a “kalandba”. Nem csinálnám vissza semmiképp, de biztos kevesebb lenne a pofon, ha tudom előre, hogy milyen ládát nyitogatok.
  9. Felnőttprogramok, hol vagytok? Jó volt itthon, de mostmár menjünk valahova, ahol csak úgy felelőtlenül, gondtalanul, jöhetünk-mehetünk egy-két napig, lehetek újra szabad, gondtalan, bohó, mint régen a Szigeten… Vajon lesznek még fesztiválok negyveneseknek?

Az őrmesterem köszöni jól van, mindent csináljunk csak szépen, szisztematikusan, szabályosan… A lazaságomat még keresem.

Photo by Matheus Bertelli from Pexels

Tags :