Vajon mit érezhettek a korábbi korok emberei háború idején? Március 15. közeledtével ezen gondolkodtam el.
Súlyos kérdések
„Sehonnani bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.”
(Petőfi sándor: nemzeti dal)
Hallottuk a Nemzeti dalt legalább minden évben egyszer az iskolai ünnepségeken. Fehér felső, sötét aljban. (Én még ebből is érettségiztem, „Petőfi költészetében a szabadság és szerelem motívuma”, vagy valami hasonló volt a tétel címe.) De őszintén, nem tudom, ki hogy van vele, én akkor egyszer sem gondoltam bele mélyen ezekbe a sorokba.
Most pedig háború van a szomszédos országban és felmerül a gondolat, hogy mi történne, ha itt is baj lenne. Ma, 2022-ben, azt gondolom, egyértelmű, hogy az élet a legfontosabb, a gyerekek, a családom élete. Hogy a gyerekeim ne traumatizálódjanak, hogy soha ne kelljen fegyverropogást hallaniuk vagy éhezniük. Hogy senkit ne veszítsünk el egy értelmen, erőszakos harcban.
De amikor hallom másoktól, hogy útlevelet kéne csináltatni, csak a biztonság kedvéért, elmondhatatlanul összeszorul a szívem. Egyrészt nyilván az aggodalomtól, de másról is szó van. Elgondolkodom, hogy vajon tényleg itt hagynánk mindent a baj előszele esetén, mert megtehetjük? Oldja meg valaki, mi meg majd a világ másik végéről követjük, hogy mi történik az országgal? Jönnénk vissza, ha helyreállt a rend? Vagy soha? Vagy csak akkor mennénk, ha már itt lenne a baj? Akkor itt hagynánk legalább a tettrekész, erős férjemet és szétszakadna a család?
Ezeknek a gondolatoknak és dilemmáknak a súlya akkora, hogy nem érzem, hogy jelenleg ténylegesen be tudnám fogadni, pláne nem megválaszolni őket. És adja ég, hogy ne is legyen rá szükség, hogy valóban egy ilyen döntést kelljen mérlegelni!
Inkább visszatérek azokhoz a dolgokhoz, amelyeket ma meg tudok tenni, és amelyekre ma van ráhatásom. Rendet teszek a házban, hogy a családomat rendezett otthon várja. Kimegyek, hogy a tavaszi napfény süsse kicsit az arcomat és sétálok egy nagyot, hogy oldódjon a feszültség. És nap mint nap mérlegelem, hol a helyem a segítségnyújtásban. Jó érzés látni azt a rengeteg jószándékot és tettrekészséget a borzalmak mellett ezekben a napokban.
Hogy volt ez régen?
Közben azonban azért jár az agyam. Hogy volt ez régen? Amikor annak idején harcok, háborúk dúltak? Vajon felmerült-e az emberekben, hogy elmeneküljenek az országból? Ha maradtak, az egy döntés volt vagy csak egyszerűen nem volt lehetőségük menni? Mi lett volna, ha, aki csak tehette volna, mind elment volna egy háború idején? Ha senki nem gondolkodott volna úgy, mint Petőfi? Itt lennénk ma? Találkoztak volna a szüleim, lennék én? Ha többeknek lett volna lehetősége menekülni, vajon kevesebb trauma lenyomatát hordoznák ma a családok? Egyáltalán, miért voltak valaha is harcok? Létezett-e valaha „értelmes harc”? Miért nem okosabb ennél az ember? Vagy legalább miért nem tanul már a hibáiból?
Mit élhettek át azok, akik menekülni kényszerültek? Hát azok, akik maradtak? Mit érezhettek az anyák, akiknek a fiai harcoltak? Vajon büszkék voltak arra, hogy a hazát védik? Vagy értelmetlen vérontásnak tartották és inkább menekítették volna őket is?
Nem tudom ezekre a kérdésekre sem a választ. Mégis, ezek a gondolatok valahogy közelebb hozzák azt, amit 12 év iskolai ünnepségei, megemlékezései nem tudtak elérni. Kezdem valóban meglátni az embereket a tankönyvek lapjain és a versekben. Az embereket, akik valaha ugyanígy féltek, aggódtak, sírtak, imádkoztak, segítettek és reménykedtek. Akiknek az életébe beleszólt a történelem. Ma rájuk is gondolok.
Kiemelt kép: Franz Kollarz
