Mikor még néhány hete úgy terveztük, hogy a márciusban a munka lesz fókuszban itt a MUM Park Magazinban, akkor nekem elsőre az érzelmi házimunka ugrott be, mint nagyon fontos téma. Ezen belül terveztem írni az érzelemszabályozásról. A mostani helyzetben úgy érzem, ez a résztéma olyan fontossá nőtte ki magát, hogy érdemes róla külön is szólni.
Te tudsz róla, hogy ezt a feladatot végzed?
Ezt a videót még a Covid első hullámának idején készítette Ági és Szandi a Hordozóházból és nekem akkora aha élményt jelentett, hogy azóta is időről időre visszatérek meghallgatni. A lényege, hogy van egy olyan fontos szülői feladat, amit folyamatosan csinálunk úgy, hogy közben észre sem vesszük. Ez pedig nem más, mint az érzelemszabályozás. Ezt tesszük,
– amikor magunkhoz ölelve ringatunk egy síró kisbabát,
– amikor lehajolunk a boltban toporzékoló 2 éveshez
– amikor ovi után az ölünkbe vonjuk a vinnyogó kisgyereket
– amikor délután olvasunk egy extra fejezetet a kisiskolásnak, mert látjuk, hogy nehéz napja volt
– amikor testvérek veszekedését próbáljuk meg békésebb mederbe terelni
– amikor a feszültségoldásra vidám zenét kapcsolunk egy nehéz délután végén
…és még számtalan más helyzetben.
Folyamatos, kemény munka
Ágiék beszélnek arról is a videóban, hogy a kisbabáknak és kisgyerekeknek még nincs meg az eszközeik arra, hogy kikerüljenek a kellemetlen érzéseikből vagy a bennük kiváltódó stresszt lecsengessék. Ezt mi felnőttek csináljuk helyettük azzal az eszköztárral, amit összefoglalóan empátiának nevezünk. Ez az empátia a kutatások szerint teljes egészében csak 21-23 éves korra alakul ki teljesen. Ez azt jelenti, hogy a teljes gyermekkoron keresztül mi felnőttek segítjük a gyerekek érzelemszabályozását, ami nálunk közben fokozatosan épül fel.
És ez bizony kemény meló. Mert – persze ez a gyerekek életkorától függően változik, de – sokszor egy folyamatos munka, amit általában még mi magunk sem veszünk észre, nemhogy bárki is megveregetné érte a vállunkat. Másfelől pedig azért, mert azzal, hogy segítünk a gyerekeknek az érzelmi egyensúlyuk megtalálásában, a saját érzelmi kapacitásainkat használjuk fel. Ha pedig erre nem figyelünk, nem töltjük újra a tartalékainkat, akkor a végén elfogy a türelem és elszakad a cérna. Tegye fel a kezét, aki ilyenkor képes látni azt, hogy milyen sokáig tartotta magát, mennyit tett aznap a gyereke egyensúlyáért és nem önti el a lelkiismeret-furdalás azért, hogy a nap végére elfogytak a kapacitásai.
Ezért is nagyon fontos, hogy tisztában legyünk ezzel a munkával, amit szülőként, anyaként végzünk és értékeljük is ezt a munkát.
Érzelemszabályozás stresszhelyzetben
A videó a járványhelyzet elején készült, amikor az állandósult az életünkben a stressz, az aggodalom és a félelem. Ezek hatására bizony csökkent a kapacitásunk az érzelemszabályozásra egy olyan helyzetben, amikor viszont a gyerekek stressz szintje is megnőtt és még inkább szükségük volt ránk. Mindannyian jól emlékszünk ennek a helyzetnek a nehézségeire.
Mióta kitört a háború, mindezt talán még élesebben érezzük. A vírushelyzet is rémisztő volt az elején, mikor még mit sem tudtunk igazán az egészről, de ez most egyszerre felfoghatatlan és nagyon félelmetes. Még ha tudatosan nem is figyeljük folyamatosan a híreket, sőt egyes időszakokra igyekszünk kizárni a külvilágot, az agyunk hátsó traktusában valahol mindig ott van ez a borzalom. Ez önmagában gőzerővel meríti a tartalékokat. Ahogy valaki fogalmazott „folyamatosan zabálja a háttértáramat.”
Aztán, ha nem csak saját magunkra gondolunk, ott van az együttérzés fájdalma és nap mint nap annak a mérlegelése, hogy az ember hol és hogyan tudna a legjobban segíteni. Ezek érzelmileg mind nagyon megterhelő tényezők.
Közben a gyerekek az óvodában, iskolában hallanak mindenfélét, amit sokszor nem is értenek, a fantáziájukkal talán még a valóságnál is ijesztőbbre festik és ez folyamatosan feszíti őket belülről. Szóval a szokásosnál is nagyobb és fontosabb feladatunk, hogy segítsük őket az érzelmeik szabályozásában. Nem könnyű ez most. Nagyon nem.
Amikor már a saját gondolataimtól készül felrobbanni a fejem és mellettem a cukorbogár elkezdi skandálni, hogy „gépfegyver, tank, gépfegyver, tank”. Mekkora levegőt kell venni, hogy ne rákiabáljak, hogy ezt azonnal fejezze be, hanem megérteni, hogy neki most erre van szüksége? Esetleg az utolsó energia morzsáimat összekapargatva valamilyen konstruktívabb tevékenységet tudjak ajánlani?
Nem ráförmedni az egyikre, hogy „jó dolgodban nem is tudod, hogy mit csináljál!”, amikor elkezd nyavalyogni, amiért le kell ülnie 15 percre házi feladatot készítenie a meleg, barátságos nappaliban. Miközben az agyamba égett az a kép, ahogy a hason korú gyerekek rémült tekintettel, maszkban ülnek egymás mellett az óvóhelyen, mint verebek a villanyoszlopon.
Mikor a másik hosszú perceken át zokog, majd duzzog és rám haragszik, amiért az oviba mégsem lehet tortát vinni szülinapra, csak édességet.
A feszültség úgy tolná a nyelvemre, hogy „most komolyan ez a legnagyobb bajod, miközben….?!” De igen, hála Istennek neki komolyan ez a legnagyobb baja és mást sem szeretnék, mintha ez így is maradna!
Befelé támogatni, kifelé panaszkodni
Eszembe jut megint a koncentrikus körök elmélete. Egyértelműen a gyerekek vannak a körök közepén, őket kell tartani és támogatni, mi nekünk pedig kifelé kell panaszkodni. Ez most persze nehezített pálya, hiszen a Magyarországon élő felnőtteket is kollektíve szorongatja ez a helyzet. De sokszor már az is elég, ha kibeszélhetjük az aggodalmainkat; kimondhatjuk, amitől félünk, amikor erre szükségünk van, anélkül, hogy valaki okosat vagy megnyugtatót mondana erre. (Megtalálva ebben is az egyensúlyt és azt az embert, aki ezt épp akkor elbírja!)
Ahogy a gyerekeknek meg az segít, ha most minden botból puska lesz a játék során. (Itt olvashatsz arról, hogyan beszélj a gyerekkel a háborúról.)
Két dolgot szeretnék csak üzenni:
Ha eltelik úgy egy nap vagy annak egy része, amikor semmi mást nem tettünk, csak őriztük otthon a nyugalmat, öleltünk, felolvastunk, csikiztünk, meghallgattunk, azzal máris rengeteget tettünk egy békésebb világért.
A másik pedig, hogy ezt az egészet csak úgy fogjuk tudni működtetni, akkor tudunk rendszeresen adni az érzelmi tartalékainkból, ha gondoskodunk arról, hogy folyamatosan vissza is töltsük magunkat! Vigyázzunk magunkra is, nagy szükség van ránk!
Nézd meg Nóra holisztikus megközelítésű tanácsait az egyensúlyban maradásra itt! További tippeket a töltődésre pedig itt találsz.
Kiemelt kép: Tatiana Syrikova fotója a Pexelsről
(1): Ba Phi fotója a Pexels oldaláról
(2): Keira Burton fotója a Pexels oldaláról
(3): Arina Krasnikova fotója a Pexels oldaláról
