A pályaudvaron a késői órákban is sokan vannak, segítők, rendőrök, átutazók. A menekülteket könnyen fel lehet ismerni. Fáradt arcok, sok táska, hátizsák…és valami más is az arcokon, valami céltalanság, beletörődés, fásultság. Szomorúság.
A családok meg egyértelműen onnan jöttek. Korábbi életüket kopott bőröndökbe és bevásárlószatyrokba zsúfolták be, és a táskákból kikandikáló viseltes kezeslábasok és a gyerekek kezében szomorúan lengedező játékállatok beleolvadnak a pályaudvar megkopott sárgás fényeibe, olyan mindenki, mint a régi, megsárgult fényképeken, szürreális az egész, pedig valóság, 2022-t írunk, március van, tavasz, újjászületés, változások időszaka….
Háború van, millióknak sorsfordító változásokat hozva magával.
Az előtérben, ahol fel van állítva a segítő szervezet pultja, vannak pihenőpadok is, oda pakolt le egy többgyerekes család. Amikor megérkeztek, az éppen szolgálatban levő rendőrök készségesen segítettek nekik hozni a csomagokat a vonattól, mert anyuka mindkét kezében ült egy-egy kisgyerek, a nagymama tolta a babakocsit a szatyrokkal, és jöttek mellettük a nagyobbacska gyerekek is, kimerülten. És amíg várakoznak, ki tudja, mire, kire, meddig, az egyik kislány, olyan tízévesforma, megáll a tér közepén, és elkezd egy gitáron játszani…látszik, nemrég kezdhette a tanulást, sután pengeti a húrokat, de nagyon lelkesen … az egyik piros mellényt viselő magyar önkéntes odamegy, és segít neki egy akkordfogásban, beállítva az ujjait a húrokon.
És a kislány elkezd játszani valamit, egy kis dallamot, talán kicsit hamis is, de nem számít, és zene vegyül a pályaudvar hangjaiba, és a beszédfoszlányokon, gyereksíráson, a hangosbemondón és a pályaudvar zsongásán túl ott vannak a régi, szeretett gitárórák, ott van egy kislány élete, egy normális, békebeli élet, rohanós reggelekkel az iskolába, edzésekkel, házi feladatokkal, kamaszszerelmekkel, barátnőkkel közös kis titkokkal, anyu főztjével, és a pályaudvar hideg falai között nagykabátban gitározó kislány fagyos ujjaiban ott van a múlt is, mert mindez eltűnt pár nap alatt, elveszett az otthon, eltűntek az osztálytársak, van, aki elmenekült, van, aki maradt, és van, aki soha nem is fog iskolába járni már, és eltűntek a tanárok is, a fiatal gitártanár épp harcol valahol, és eltűnt az iskola is, eltalálta egy bomba, és lehet, örökre eltűnik az édesapa is, aki ott maradt a fronton.
Eltűnt a béke, a biztonság, csak a zene maradt, csak ez a gitár maradt, ami nem létszükséglet, és mégis elhozták, cipelték a szegényes motyóik mellett, túl a városokon, a fegyverropogáson, túl a határon, mert fontos, mert nemcsak enni kell, és nemcsak túlélni kell, hanem élni, igazán élni kell… és embernek maradni, és örülni, a szépnek…igen, valami sokkal fontosabbat hoztak magukkal, mint csak az alapvető és nélkülözhetetlen dolgokat…az életet hozták, a jövőt, a civilizációt…az álmokat hozták, az örömöt, a reményt…művészetet…olyan értékeket, amik elpusztíthatatlanok, mert ami szépség ott, belül van, azt soha, senki nem tudja elvenni.
Márti
Ha segíteni szeretnél, itt nézd meg a lehetőségeket. http://aronkvh.hu/ukr/onkentes.html
https://www.facebook.com/groups/3248049578763480/permalink/3249791995255905/
