Ma nagyon nehéz napom volt. Fontos tárgyalásom volt reggel, sokat készültem rá, reggel pedig még gondosabban készülődtem: a bordó kosztüm nagyon jól áll, erőt és magabiztosságot sugároz, és a sminkem is erős lett, szinte profi módon felrakva, hát, volt pár évem megtanulni ennek is a csínját-bínját. Megcsinálod. Mert jó vagy – mondom a gyönyörű nőnek a tükörben, aki elmosolyodik, rám kacsint, és ökölbe szorított kezünket összeérintjük.
Húzós a nap, lassan telik. Délután még el kellett bocsátanom egy kollégát is, ez is megvisel.
És aztán megtudtam, hogy meghalt Hanna, barátnőm, régi osztálytársam, akivel 30 év után újra egymásra találtunk. Délután kaptam az üzenetet, az ő messenger üzenete volt, persze, megbeszéltük, hogy találkozunk, kávézunk, és folytatjuk a szuper beszélgetést, azt hittem, emiatt ír, és úgy megörültem, hogy akkor ezek szerint… és akkor láttam, hogy nem. A testvére írt, hogy elment.
Már nem is tudom rendesen befejezni a munkámat.
Újrajátszom magamban az utolsó beszélgetésünket, a találkozásunkat Hannával. Amikor bejött a kávézóba, gyönyörűen, mosolygósan, kiragyogott a szürke téli délutánból, én, aki állandóan pluszkilókkal küzdök, irigykedve néztem, milyen vékony, és vörös haja is dúsan omlott a vállára, még meg is dicsértem. Ja, hajam már nincs, ez paróka, de ugye milyen jó az árnyalata, nevette el magát, tudod, a kemótól rögtön kihullott, és hát hízni se tudok, folytatta könnyedén, de majd a műtét után, majd akkor, már nem lesz hányingerem se, de hát most nem vagyok még műthető sem…
Egy ideig megszólalni se tudok, de ő csacsog, csillogó szemmel, már szokva van a maga állapotához, tényszerűen mesélve a dolgokat talán könnyebb elviselni, vagy mert a hite és az életszeretete, vagy talán már akkor, az elfogadás eltakarja a valódi, a zsigeri félelmet. Beszélgetünk aztán órákig, mint kislány korunkban, végigvesszük az elmúlt 30 évet, a múltat, a régi iskolai élményeket, és életünk párhuzamaira is rácsodálkozunk, a házasságaink kudarcára. Ekkor komorodik el először az arca, Nem léptem ki, mondja keserűen, először a beszélgetés alatt, nem tudtam kilépni, sokáig, túl sokáig hagytam…hát, most meg már majdnem mindegy…És én sajnálom, és arra gondolok, én meg léptem, azonnal.
Beszélgetünk a gyerekekről, mert neki is van, beszélünk az érzéseinkről. És a betegségről, a halálról…félelemről nincs szó, csak a reményről. Kuncogunk is néha, mint a suliban, kislányok vagyunk és felnőtt nők, és azt érzem, annyira szabad vagyok vele, mindent meg tudunk élni most ebben a pár órában.
Talán soha nem voltunk ennyire közel, mint most, úristen, ennyi év elment, és mégis, megérte várni egymásra, erre az őszinte, tiszta, kapcsolatra. Csak a vége felé veszem azt is észre, hogy nincs szemöldöke és szempillája.
Egy nemzetközi ügyvédi iroda vezetője vagyok. Kemény főnök, de magammal szemben is, a maximumot várom el. Hajt valami, nem tudom, mi, csinálni kell, dolgozni, értékesnek lenni, nem is a pénz motivál, na, egy kicsit az is, sokkal inkább a tökéletes munka. A legjobbnak lenni.
Te egy senki vagy! Egy nagy semmi! Semmit se csinálsz! Ordítja az apám, anyám csak áll letaglózva, némán, egyik kezével a másik karjához nyúl, abba kapaszkodik, szorítja magát, látom, ahogy az ujjai belemélyednek a bőrébe, nyomogatja magát, és a szeme pedig tikkel, gyorsan pislog, mintha sírni készülne, de nem sír, csak hunyorog, és látom, ahogy megfeszül a nyaka, nem szól, de nem is lehet, apám ordít tovább, csak én dolgozom ebben a rohadt családban, miattatok, és ezt kapom, ez a hála? Akkor látom, hogy rizs van az asztalon, nem krumplipüré, azt még én is tudom, hogy nem a kedvence, és ott voltam anyu mellett a konyhában, épp a szorzást tanultam, anyával gyakoroltuk, nevetgéltünk, mert anyu mókásan énekelgette a számokat, vicces dallamot talált ki hozzá és a nyolcszornyolc már olyan mély lett, hogy brummogni kellett, és akkor félbemaradt a kacagás, mert anyu rájött, hogy elfogyott a krumpli, és elsápadt. Remegve kotorászott a pincelejáróban, ahol tartani szoktuk, de csak hagymát talált, nem volt krumpli sehol, és láttam , hogy anyu fél valamitől, csak állt, úristen, mit főzzek akkor a húshoz, suttogta, de anyu, én a rizst is szeretem, mondtam, tudom, csillagom, odajön hozzám, és megsimogatja a hajam, gyönyörű, finom ujjaival, hát anyu zenész volt, zongorista, mesélt régen a koncertekről, ahol játszott, behunyja ilyenkor a szemét, látja a zongorát maga előtt, a közönséget, hallja a várakozó csöndet, mielőtt játszani kezdene, én meg anyut nézem, hogy hogy megváltozik, mintha nem is ő lenne, ez az anyu ragyog, erős és megközelíthetetlen, elérhetetlen, nem az az anyu, aki tördeli a kezét, kicsire zsugorodott, gyenge, görnyedt hátú bezárkózás. Apukám is megváltozik, amikor hazajön, az udvarias, humoros, sármos orvos otthon eltűnik, egy furcsa apuka lesz, csúnya tréningben csúnya szavakat kiabál, kiszámíthatatlan, éppen milyen lesz az arca is, kedves herceges vagy mint a mesében a gonosz óriás, ordít rettenetesen vagy jön-megy idegesen szaglászva, kémleli a házat, mi ez a disznóól, mocsokban kell élnem, morogja, ha talál egy kis szöszt, pedig szerencsétlen anyukám állandóan takarít, négykézláb súrolja a padlót, apám fölé magasodik, onnan fröcsög rá, azt a mocskot anyukám nem is tudja soha lepucolni, ránk rakódik, egyre mélyebb rétegekben, mert aztán engem se kímél, olyan vagy, mint az anyád, lusta és semmirekellő…Erre gondolok, és összeszűkül a szemem, na, ki a semmirekellő… ha ma látna, megdöbbenne, vezető vagyok, főnök vagyok, sikeres vagyok, apu!!, ordítanám, ha még élne.
Csönd van itthon, a gyerekek az apjuknál, soha jobb időzítést…hát igen, az apjuk, az exférjem, igen, a házasságunk, az nem működött… porszem csúszott a gépezetbe, a tökéletes házasság nem ment nekem se, próbáltuk, de nem, én nem engedtem, hogy elfajuljanak a dolgok, amikor kiderült a másik gyereke, beadtam a válópert, velem aztán nem csinálhatja, velem nem, a szarházi. Megbecsülhette volna magát, én voltam a tökéletes feleség, minden rohadt este meleg étel várta, a kedvencei, a ház is tökéletesen ragyogott, nálam aztán nem volt egy porcica sem, pedig takarítónőt sem engedtem be, nem tud az úgy takarítani, ahogy én, főzni se tud úgy senki, a kamrámban szépen sorban álltak mindig is a befőttek, lekvárok, a gyerekek már aludtak, én meg mosolyogva vártam otthon a ragyogó tiszta lakásban, és úgy tett, hogy örül neki és szeret, és aztán mégis, neki az a kis kurva kellett, pedig otthon is mindent megkapott…
Leveszem a magassarkúmat, kibújok a szoknyámból, leveszem a hasleszorító bugyit is, kibuggyan a hájam, nem is csak háj, hanem a bőr, szétment a hasam a szülések után, ráncos, mint egy öregasszonynak, de végülis az vagyok, egy öregasszony, majdnem 50 éves, gyerekként egy ennyi idős nő már olyan öreg volt számomra, aztán tessék, itt vagyok, azt gondolom, csinos és vonzó nő, egy ilyen kosztümben elvileg mindenképp, de persze nem. Gyűlölöm a testem, a megereszkedett mellem, a ráncos, petyhüdt nyakam, látszik, hogy már nem vagyok fiatal, pedig igyekszem jól tartani magam. Sportolok is, amikor tudok, be van osztva a hetem, benne heti 3 edzéssel, tudom, sok, a gyerekektől veszem el, tudom, kevés, az álomtesthez több kéne, de egyszerűen nem, több nem megy.
Egy bő köntösben kimegyek a fürdőbe, vattakorongra sminklemosót öntök, és törlöm le a arcomról a sminket, a napot, mindent.
Törlöm az arcom, fekete, villogó macskaszemem eltűnik, fáradttá, kicsivé és unalmassá válik. Törlöm tovább, láthatóvá válnak az anyajegyek, a szeplők. Dörzsölöm, már látszanak a fehér bőrön megjelenő májfoltok, de még nem jött le minden teljesen, próbálom leszedni, leradírozni magamról, magamat, mindazt, ami nem vagyok, még jobban, már szinte hámlik, már fáj az arcom, kivörösödött, tépném is le magamról, aztán végül megállok a mozdulatban.
Lemostam keménységem, lágy vagyok mint a bőröm puhasága, löttyedt hasam kereksége, öreges tokám íve. Meztelenül állok magam előtt, nézem magam a tükörben, ahogy a teremtőm láthat. Már nem kell tartanom magam. Leeresztek. Jólesik. Végre, nem lát senki, magammal vagyok, magamban, magam előtt. Csak én. Most nem vagyok anya, nem vagyok exfeleség, nem vagyok főnök, nem vagyok valaki gyereke. Nem vagyok nő sem. Csak vagyok. De ki vagy te, suttogom a fáradt, elnyűtt, szomorú arcnak. Nem tudom, válaszolja.
Csak nézem ezt a szürke, öregedő, ráncosodó asszonyt. Csúnyának látom. De nem ereszt a pillantása, a szomorúság helyét átveszi valami csillogás, könnyek is, és valami erő. Erő, mélyről fakadó. Lágy, megengedő, elfogadó erő. És lassan megszépülök, kisimul az arcom, megsimogatom.
Tisztának, üresnek érzem magam. Meleg pizsamát veszek, bolyhos zoknit, és lefekszem, talán aludni, vagy csak feküdni, hagyom a gondolatokat örvényleni.
Hanna. A kisfia még csak öt éves.
Aztán már biztos alszom, álmomban a barátnőmet látom, kislányként, ahogy régen, kinyújtja a kezét, és én elindulok felé.
Nem kell, magyarázza Hanna, szeretettel, félrehajtja a fejét, vörös haja lobog a szélben, valami mezőn állunk, gyönyörű, fényes mezőn. Jó így, elég ez így, mert minden rendben van, hidd el, Juditkám. Csak örülj. Csak élj.
Meg akarnám ölelni, de csak állunk egymással szemben, mosolyog rám, és én annyira boldog vagyok, és annyira szomorú, milyen, kérdezem, jó, nagyon jó, én már rendben vagyok, ne féljetek, ragyogja, és kitágul a ragyogás, ő beleolvad, és aztán eltűnik a mező, és a fény is, csak a behunyt szememet vakítja még így is, amikor kinyitom, alig látok, aztán hunyorogva bekúszik a sötét, először nem is tudom, hol vagyok, időbe telik, mire rájövök, ott fekszem a csillagokkal körülvett szobában, az ágyamban, ég a szemem, marja a könny, de nem baj, mert érzem, ahogy igazán lemos, az utolsó belső rétegek is feloldódnak, mozdulatlanul lebegek a matracon, könnyű vagyok és puha, tér és idő nélküli, egyedül vagyok, de mégsem, és béke van bennem, nem haragszom már senkire és semmire, és elönt a melegség, amikor arra gondolok, a gyerekek hazajönnek majd, megölelnek, mert én még itt vagyok, és ez tényleg elég is. És azt az erőt érzem megint, amit az előbb, és szinte megbénít a felismerés, hogy tulajdonképpen nem is kellene már semmit csinálnom, és nem kell bizonyítanom, és nem számít már semmi, innentől már minden nap ajándék, és lehetőség, mert megértem a feladatot, amit Hanna, és az anyukám, a nagymamám és a sok régen élt asszony rám bízott.
Photo by Zura Modebadze from Pexels
