“Bátorság. Indulj. Meg ne torpanj.
Ne kérdezd, hogy a célod hol van.” (Szabó T. Anna)
Érettségi után vidéken tanulok tovább. Én döntök így, mert megjelenik bennem valami elvágyódás, hiányérzet, ugyanakkor nyitottság, meg valami furcsa menekülési kényszer, hogy el otthonról, el a szokásostól, a kilátástalanságból, el az eleve elrendeltségtől, el a családtól, a barátoktól, a barátomtól… El a gyerekkortól… Kíváncsi és nyitott vagyok a világra, még ha az egy másik város is, és nagyon boldog vagyok, amikor felvesznek. Érzem, mennem kell, keresem a helyem, hajt valami. Telik az év, ami egész jól indul, de aztán valahogy mégsem működik, nem tudok beilleszkedni a városba igazán, mert nincs nagyon időm megismerni, és bár vannak barátaim, de a péntek esti bulikból, az egyetem nyüzsgő életéből mindig kimaradok, mert robog velem a vonat vissza, Pestre, hogy együtt legyek a kedvesemmel, és ez rá is nyomja a bélyegét egy idő után az egészre, mert se ott nem jó, se itt nem, sehol nem vagyok otthon, nem vagyok a helyemen… A hiányérzet még mindig ott van…
Így elkezdem intézni, hogy visszajöhessek Pestre, másodévre. Átvesznek, örülhetnék, és mégis azt érzem, nem tudok visszamenni, már oda sem, megfulladok, máshova kell menni, még messzebb kell menni, a kisváros nem volt elég messze, még, még, messzebb… Táguljon a világ, nyíljon ki az élet, felnőtt szeretnék lenni, önálló. És érzem, valahol máshol vár valami, valaki.
Ezt már végképp nem érti senki. És én sem értem magam, ezt az elvágyódást, ami nemhogy csökkent volna, de erősödött, az ilyen érzések megfoghatatlanok, logikátlanok, egyszerűen csak megyek a szívem után, mert érzem, valami meg fog változni, érzem, készülődik valami, azt hiszem… Az ösztönöm hajt, iszonyú erősen, mint a lazac, aki felfelé úszik a folyón. Akkor még nem tudom, hogy ez a sorsom… És eldöntöm, megyek Angliába, merthogy angol szakos vagyok, muszáj anyanyelvi környezetben lennem, csak így lehet nyelvet, kultúrát, gondolkodást igazán megismerni, ez az egyetlen, értelmezhető döntés. Akkoriban nem nagyon mennek a fiatalok külföldre, kevés az ösztöndíj is, ilyenben nem is gondolkozom, egyetlen lehetőségem, hogy babysitter leszek.
A sors kereke megmozdul, segítséget kapok, egy barátnőm barátnője kint dolgozik egy családnál babysitterként, vagy ahogy ott hívják, au-pair-ként, és pont akkor jön el a családtól, amikor én mennék. Tökéletes időzítés, és ez nekem is biztonság, mégsem egy teljesen ismeretlen családhoz megyek így. Lelevelezzük a dolgot, és indulok is a nyár végén. Tanulásban halasztok egy évet, a kapcsolatom meg a végét járja, megviselte mégis ez az év, és le is zárom, tiszta lappal szeretnék az új életnek nekiindulni, nem akarok már kötöttséget. Immár semmi és senki se tarthat vissza, tudom, új élet kezdődik, új kalandok, új szabadság, beleugrok az ismeretlenbe, bátran, izgatottan, bár kicsit szorongok… Akkor még nem értem, csak utólag lát rá az ember, hogy aminek meg kell történnie, az meg fog történni, mert elkerülhetetlen…
Még nem vagyok 20 éves sem.
A család, ahol várnak, vidéken él, nagyon messze mindentől. Egy pici falu, 30 házzal, a miénk is egy tanyaház, mondanám, de egyébként egy kúria, inkább hívjuk így, gyönyörű, óriási ház, körülötte semmi, csak mezők, a végtelen. Szó szerint, a semmi közepén vagyunk. Messzire akartam menni, hát megkaptam… Csodálatosan szép a ház, de ezt a házat nekem kell takarítani, a 3 gyereket én nevelem, és az iszonyú kevés szabadidőmben sem tudok sehova menni, merthogy nincs hova. A kezdeti lelkesedést felváltja szép lassan valami szomorúság, mert bár szeretek egyedül lenni, itt a családon kívül nem tudok senkivel beszélni. De sokat olvasok, rajzolok, Leonard Cohent hallgatok, és kicsit depressziós leszek. A hiányérzet megint, vagyis még mindig fojtogat… A család kedves, de valahogy hideg, távolságtartó, és bár velük élek, mégsem vagyok családtag… Idegen vagyok, nem része az egésznek. A gyerekekkel más, nagyon szeretjük egymást, ők a legnagyobb örömöm, de mégis… Óriási a váltás a korábbi életemhez képest, a gyerekkorból beugrottam a felnőttkorba, hirtelen, nagy a felelősség, rám nehezedik döntésem súlya, magányos vagyok, egyedül küzdök, és úgy érzem, a világ nem kitágult – mert csak nagyon keveset látok belőle, csak egy szeletét -, hanem beszűkült, és én is beszűkültem, be vagyok zárva, keveset tudok kimozdulni, kevés időm és kevés lehetőségem van rá, nincs közlekedés… Lesz aztán néhány barátom, ez segít, de a lényegen nem változtat… Fél évig tisztességgel végigcsinálom, de nem vagyok boldog, nem is értem, mit keresek itt, vagyis igen, értem, tudom, ezt kellett tennem, mert jön a változás az életemben, valami vagy valaki, érzem minden porcikámban, csak azt nem értem, mikor, hogyan, eddig nem történt semmi, pedig én megtettem, amit lehetett… És kezdem azt érezni, hogy talán nem jól értettem a jeleket, hogy butaság volt a szívemre hallgatni, nagy hiba volt eljönni. Persze csinálom tovább, hisz én döntöttem így… De azt érzem, nem ez a helyem. Irányt váltok…
Másik családhoz megyek át januártól, most már Oxfordba, bármi is kötött volna ide, azt is elengedem, a gyerekektől fáj a búcsú, de menni kell. Megint új élet vár, bár már nincsenek elvárásaim, illúzióim, már nem gondolkozom rajta, mi és miért, és hogyan, elengedem… Nem is akarok semmit a múltból, a jövőt építem a jelenben, tejesen tiszta lappal szeretnék nekiindulni az új munkámnak, az új életemnek.
Megérkezek Londonba, átküzdöm magam az ellenőrzéseken, a csomagokkal a lifteken, a folyosókon. Ahogy várok a reptéren a buszra, ami Oxfordba repít, az új életembe, ott, a végállomáson egy fekete hajú fiatalember odalép hozzám, és megkérdezi tőlem, magyarul, hány óra van. Megmondom, de persze úgyis mindegy, mennyi az idő, mert nem számít, a szemed is csak nevet. Onnantól, hogy beléptél az életembe, már nem számít az idő, bár bevésődik örökre az év, a hónap, a nap, az óra, a perc, a sorsfordító pillanat.
És minden összeáll, értelmet nyer. A sodródás után megérkeztem, megtalálom a helyem, Melletted.
És hiába telik el azóta 26 év, az eltelt időt úgyis leginkább akkor érezzük meg, amikor felnőnek a gyerekeink… A 21, a 18 és a 15 éves. A világot utána meg már együtt fedezzük fel, ketten, hárman, négyen, öten.
Photo by Gustavo Fring from Pexels
