Nekem a szabadság az, hogy kiabálhattam a szülőszobán.
Hogy felkelhettem, és csináltam, amit akartam, nem úgy, mint a Nagymamám.
Hogy nyugodtan kivárták, hogy megszülessen a lányom, nem úgy, mint amikor én születtem.
Hogy már nem alszom a lányokkal minden éjjel, és fel tudok kelni hajnalban, élvezni a csendet.
Hogy időnként tölthetek napokat a gyerekek nélkül, mostmár lelkifurdalás nélkül.
Hogy időnként elmehetünk négyesben nyaralni, mindig is szerettem a belföldi kalandokat.
Hogy lehetek nő és anya, feleség és barátnő, borbarát és jógatanár, ökotudatos és jégvarázs-rajongó, barátnő és szerkesztő, merev és lázadó, egyszerre.
Hogy ki merem mondani, amit gondolok.
Hogy nem csuknak le azért, mert leírom, amit gondolok. Ugye?
Hogy gondolhatok úgy 1848-ra mint egy inspiráló példára. Akkor is úgy kezdődött, hogy néhányan felálltak az asztalra. Elmondták, amit gondolnak. Boldog vagyok, mert mi is elmondhatjuk, amit gondolunk. Mert vannak itt olyan bátor, merész, okos, gyönyörű, vagány nők, anyák, akik nem félnek attól, hogy vajon majd mit gondolnak mások. Hogy mondhatnak-e olyanokat, amiket mindenki gondol, de (egyelőre) csak kevesen mernek kimondani.
Nekem ez a szabadság.
Photo by Anna Shvets from Pexels
