Amikor megkérdezted, hogy amúgy mit jelent nekem az anyaság, mármint a váltás milyen volt, kicsit behúztam a nyakam.
Mert, hogy őszinte legyek – és bakker, itt őszinték vagyunk –, én majdnem belehaltam ebbe a változásba. Nemcsak a szülésbe, bár ott is megéreztem, hogy tényleg ott van a kapu, az élet és halál kapuja, ahol szinte összeér ég és föld. Hanem utána. Az első két évbe. Kétszer.
És azt hiszem, hogy a váltás volt az igazán sokkoló. Letaglózó. Bénító és megrendítő. Nem biztos, hogy ilyen válaszra számítottál. Nekem sem könnyű beszélni róla, de valahol örülök a kérdésnek.
Azt hiszem, előtte, lányságom vidám és felelőtlen éveiben, sokkal könnyebben menekültem el. Minden elől. Feladatok elől, felelősség elől, párkapcsolati feszültségek elől, munkahelyi konfliktusok elől. Valahogy megoldottam, hogy kimásszak a helyzetekből, anélkül, hogy igazán megoldanám őket.
Most viszont nincs menekvés. Minden itt van az arcomban. Mert minden helyzet újra, sokkal erősebben előáll. Mert a lányok mindent tükröznek, felnagyítanak, kifiguráznak, az arcomba tolnak. Mindent. Nincs menekvés.
Milyen nekem az anyaság? Horror, ijesztő, és semmire sem cserélném. Iszonyú büszke vagyok rá, hogy ennek ellenére megvagyunk. Hogy nem vagyok szuperanyu, de megvagyunk. Szuper feleség se, de megvagyunk. Szuper szakács se, de van ennivaló itthon, és hát szuper háziasszony, na az végképp nem vagyok. De megvagyunk.
Photo by Ksenia Chernaya from Pexels
