A legnagyobb kihívás akkor megtartani a belső egyensúlyt, amikor kívül vihar van, és minden esik szét.
De van-e egyáltalán olyan, hogy nincs vihar kint?
Amióta gyerekeim vannak, én úgy érzem nincs, vagy csak nagyon rövid időkre, mert más a tempónk. A gyerekek gyorsan nőnek, változnak, mozognak a térben, én hozzájuk képest mindenképpen lassabban, és ez bennem már eleve a külső vihar érzetét kelti, amiben állandó gyakorlás a belső egyensúlyom megtartása. Itt biztosan előnyben vannak, akik jó korán vállalnak gyereket.
„Éhesek vagyunk, mit lehet enni?” Jönnek akkor, amikor azt hiszed, még lesz egy fél órád. Abbahagyod, felállsz, megterítesz, előveszed, elkészíted, megeteted, megitatod. Ők elégedetten elhussannak, te lepakolsz, elpakolsz, elmosogatsz, és szednéd fel az elhagyott fonalat, amikor beviharzik valamelyik, hogy: „Nincs valami édesség? Láttad mit rajzoltam? Mikor megyünk már sétálni?” mondja egy szuszra. Elmédet, amely éppen csak odaért, már rángatod is vissza a félbehagyott dolgodról ide a pillanatba, és desszertopciókat kínálsz, előveszel, szigorkodsz, hogy mennyi édességet és nem többet, nézed a rajzot, elismersz, biztatsz, előremutató inspirációt adsz a rajz folytatásához, a sétáról nem vagy hajlandó értekezni, hiszen le vagy maradva legalább két lépéssel, be sem fejezted, amit félbehagytál, valószínű, hogy te persze nem is ettél, egy „majd”-dal próbálod megúszni. Elviharzik, remek, gondolod, gyorsan befejezed, elégedetten nekiállsz, haladnál is, ha nem terelnék el a figyelmedet minduntalan az egyre idegesítőbb zajok. Ahhh, nem bírnak magukkal, le kell vezetni a felesleges energiájukat, lehet mégiscsak jobb lenne sétálni, minthogy szétzúzzák a lakást. A következő döngésnél reményvesztetten húzod a cipődet, és indulót fújsz, mész sétálni éhesen és morcosan.
Ismerős ez ugye, de hogyan állod meg, hogy ne legyél a nap folyamán egyre ingerültebb? Hogyan ne legyél a hetek, hónapok, évek alatt egyre kiégettebb, és hogyan legyél békés, kiegyensúlyozott?
Mert mindennel ez van: kitakarítasz, akkor jönnek a morzsák, a saras cipők, a zsebekből a homok, a ceruzahegyezék. Rendet raktál, akkor 3 perc elég ahhoz, hogy atomrobbanásos látkép alakuljon, egy közepesen erős napjukon. Elégedett vagy, mert mindenkinek van cipője, nadrágja, sálja, sapkája, már növik is ki, elveszítik, nem találják, kiszakítják, elsüllyednek a velúr cipővel a sárban. Nincs megállás, nincs egyensúlypont, csak pillanatokra.
Ilyenek a gyerekek, tőlük nem várhatod, hogy másképp működjenek, ez a dolguk, az állandó változás, változtatás.
De Veled mi lesz ez alatt a tizenx, ha sok gyereked van, akkor huszonx év alatt?
Milyen stratégiával indulsz ebbe bele, vagy vagy ebben benne?
Milyen trükkökkel tartod a belső békédet, stabilitásodat és az egyensúlyt?
Hogyan tartod a fonalat a saját dolgaiddal kapcsolatban?
Ezekről nem szólnak a szülésfelkészítő tanfolyamok, pedig ez lenne a legfontosabb, mert a szülés az pár óra, a szoptatás az néhány hónap, ez viszont sok-sok év, és jó lenne nemcsak túlélni, megsemmisülni, hanem kiélvezni ezt a kalandot.
Amikor még nagyobb viharok vannak körülöttünk, már a családod hatósugarán is túl, akkor is ugyanehhez a stratégiádhoz nyúlhatsz, ahhoz, hogy békében, jóllétben, lelki egészségben maradhass.
Feltéve, hogy van már ilyen stratégiád.
Ha nincs, legyen!
Az én stratégiám röviden:
- Igyekszem magam a reális elvárások mezején tartani. Nem elvárni a gyerektől, hogy mini felnőtt legyen például.
- Az elégedettségemet nem a könnyen kibillenő dolgokra építem: patikatisztaság, rend, stb.
- Nem gondolom, hogy csak én tudok mindent megcsinálni. A gyerekek kifejezetten szeretnek résztvenni, hasznosnak lenni, ha hagyjuk őket, és nem támasztunk irreális elvárásokat a végeredményt illetően.
- Nem akarok megfelelni a gyerekeim elvárásainak sem feltétlen mindig. Megtanultam nekik is nemet mondani. Nem ugrok, pattanok, feltétlen azonnal.
- Néha kérek csendórát/csendfélórát/csendtízpercet.
- Mielőtt belekezdek a napba, összerendezem magamban a gondolataimat, aznapi terveimet.
Photo by Anastasia Shuraeva from Pexels
