A második kisfiam 2020. 04.18-án született, a koronavírus első hullámának csúcsán.
Akkor borzasztóan örültem, hogy szerencsésen megúsztuk ezt a kalandot, mindketten egészségesen hazajöttünk a kórházból. Vártam, hogy véget érjen a járvány és boldogan babázhassak otthon.
De ami ezután következett, arra senki sem számított. Egy rövidke felüdülés után újra elkezdődött a Covid-19 rémálom. Az első és egyben legmeghatározóbb évünk a vírus árnyékában telt. Hamar szertefoszlott a szépen eltervezett, gondtalan babázás… Maradt a teljes bezártság barátok, ismerősök, rokonok nélkül. Bölcsi hol volt, hol nem. Ha volt, furcsa volt, ha nem volt, itthon volt bolondokháza. Most épp 3 hete nincs, de nem is bánom.
Amikor terhes lettem, nem ilyen világot szerettem volna a kisfiamnak.
Nem olyan világot, ami személytelen, arcátlan.
Nem olyan világot, ami teljesen kiszámíthatatlan.
Nem olyan világot, ahol elveszett a biztonság.
Nem olyan világban, ami unalmas.
Nem olyan világot, ahol mindennapos a félelem.
Elérkeztünk a harmadik hullámhoz, ami letarolt.
Az anyaságom teljesen szürke lett. Mindennap ugyanolyan, miközben nap, mint nap hálát adok, hogy legalább jól vagyunk. De rettegek, hogy meddig lesz így.
Miközben minden erőmmel próbálom lekötni őket és nem idegösszeomlást kapni, arra gondolok, hogy bizony már én is unom a játékaikat. Ha ennek vége, kapnak majd valamit. Vagy én kapok valamit. Mert megérdemlem.
Miközben a kisfiam tiszta szívvel kiabál Győrfi Pállal, hogy nem, nem maradunk otthon, azon gondolkodom, régen mit meg nem adtam volna, hogy bekuckózhassunk családostul, és ne kelljen menni sehova. Hiába, jóból is megárt a sok.
Miközben megnézem korunk „Szomszédokját,” az Operatív Törzs napi sajtótájékoztatóját , azon gondolkodom, vajon mihez kezdek majd az újabb kéthetes zárás után. Azt hiszem, elmegyek fodrászhoz, veszek magamnak valami új ruhát, és veszek egy új boros poharat. A régit megviselték a lezárások.
Miközben izgatottan várom a csütörtöki kormányinfót, azon gondolkodom, hogy milyen szuper lesz újra beülni a barátaimmal egy kocsmába, és gondtalanul sörözgetni kicsit. Már, ha marad addig pénzünk. Vagy lesz kocsma.
Miközben minden pénteken új reménnyel telten várom az aktuális heti interjút, arra gondolok, ha ennek egyszer vége lesz, elmegyek egy wellness hétvégére. Remélem, még lesz hova, de ha mást nem is, kiülök a teraszra egy üveg pezsgővel egyedül, és szűnni nem akaró könnyek között megpróbálom elengedni ezt az évet.
Mert ugyan mindennap próbálom színezni, a szivárványt még nem sikerült felrajzolni.
Photo by Polina Tankilevitch from Pexels
