Ma ezzel csengettek. Orosz.
Jelizaveta Ivanovna Priznic negyven is elmúlt már. Lődörögve élt. Élve lődörgött Usakovszkojeban. Tulajdonképpen egész életében a Bering-tengerre vágyott, de sosem mert elindulni. Meg félt is otthon hagyni a két köszvényes macskáját a rokonokra. Így telt el húsz év, hogy csak gondolkodott. Várakozott.
Egy álmos napon kivételesen fellapozta a Zimankov nevű helyi újság apróhirdetés rovatát. A negyedik apróban egy férfi nevét olvasta, amitől furcsán megbizzent a szíve.
„Veszett lelkemet lélekvesztőmmel elutaztatom a Bering-tengerhez.
Ha volna kedve velem tartani, jöjjön este hét órára a kikötő harminchatos zsinórjához.
Öltözzön fel rendesen.
Csak azt a hölgyet viszem el magammal, aki sapkában érkezik.
Csókolja a hölgyeket: Wjatscheslaw Zharkov, a matróz.”
Nosza, több sem kellett Jelizavetának.
Átrohant a szomszédba és kölcsönkérte Fedja, a fűtő sapkáját. Azt mondta, majd legfeljebb visszaküldi neki tavasszal.
Egy olyan ruhát választott az alkalomhoz, ami azelőtt sosem volt rajta. Madaras-elvágyódósnak hívta, és most alig találta meg a szekrény aljában.
Cipőt el is felejtett felvenni.
Biciklin száguldott a kikötőbe. A harminchatos zsinórnál ott állt Wjatscheslaw Zharkov.
Piros-fehér csíkos térdzokniban, rettenetes matróz szakállal, pipával a szájában. Sehol egy nő nem volt a környéken.
A matróz végigmérte Jelizavetát. Jelizaveta is végigmérte a matrózt.
– Szereti a ruszlit? – horkantotta a matróz.
– Csak vodkával. – vágta rá Jelizaveta. Ekkor a matróz odalépett hozzá, felkapta, mint ha csak húsz deka vajaskenyér lenne, megpörgette, és beemelte a rozsdás ladikba.
– Indulhatunk – kacsintott a nőre. Indultak is.
Tíz hétig tartott az út, Jelizaveta már babával a szíve alatt lépett ki a Karaginszkij-szigetre. Hetven évet éltek együtt, kilenc gyerekük született, három, később köszvényes macskájuk volt és tizenkét hold répaföldjük. Jelizaveta boldogan halt meg, a madaras-elvágyódós ruhájában temették.
A képet Fedja, a fűtő naplójában találtuk, aki a sapkáját sosem látta viszont.
