Belefáradok ebbe a gyűlölködésbe, ellenségeskedésbe.
Rázzák a ketrecünket, és mi egymásnak esünk.
Hagyom, hogy megtaláljon az öröm, nincs jobb ötletem. Inkább a reményt táplálom, mint a haragot.
Észrevettem egy fényt – az apák szemében.
Múltkor egy elcsigázott édesapa mesélte, hogy már fél éve ketten vannak, elhagyta őket a felesége. Szomorúság és egy rakás kérdőjel lengte körül. Aztán megjelent a kisfia és felragyogott az arca. Betöltötte az igazi, tiszta büszkeség és szeretet. Felkapta, mentek haza. Ketten.
Ismerek egy örökbefogadott kisfiút. Nagyon tisztetelem az anyukáját azért, mert inkubátorban hagyta, hogy könnyen, gyorsan szerető családja legyen. Nagyon szeretik őt. Az apukái szemében is ott van ez a fény. Ragyognak. Fáradtak, büszkék és boldogok. És piszkosul hiányoznak, mert külföldön élnek rég.
Láttál már apukát kivárni a dackorszakos gyerek hisztijét? Van benne valami varázs. Rendíthetetlenség. Szeretet. Biztonságot adó jelenlét.
Vagy amikor sátorozást terveznek? Akkor is ott ez a fény…
Valahogy az apák szeme fényétől bátrak és erősek lesznek a gyerekek. És persze tudom, hogy apa a kaland és anya a fészek, de ahogy ez a mindennapokban történik, az mindig csoda. Egy bátorító mondat, egy apai elismerés, egy erős kéz, szárnyakat ad. Mint egy varázsige.
Anyaként mi is mágusok vagyunk, de amit az apák tudnak, az szerintem nem másolható.
Boldog apák napját Nektek, csillogó szemű apukák!
Photo by Tatiana Syrikova from Pexels