Egy keserű évforduló margójára
Amikor egy évvel ezelőtt kitört a pandémia, épp 8 hónapos terhes voltam a második kisfiammal. Persze, nagyon megijedtünk mindannyian, de az első karantént még nagyon szépen éltük meg. Jó volt végre sokat együtt lenni, együtt készülni a babázásra. A szülés is szép élmény volt minden bizonytalanságával együtt.
Aztán szembesültem azzal, hogy ez a babázás közel sem lesz olyan, amilyennek elképzeltem: először a védőnő tűnt el. Őt a terhességem végétől már csak telefonon érhettem volna el, ha ez sikerült volna. Általában nem sikerült. Aztán jött a „távgyógyítás” és a vele járó aggodalom. Amikor 4 hónapos volt a babám, belázasodott és nem akart lemenni neki. Két nap telefonálás után, amikor már reggel 10-kor is 38 felett volt neki, végre bemehettünk az ügyeletre és megnézték. Igaz, egy tündér volt a doktornő, akivel találkoztunk. Nem könnyű helyzet ez nekik sem. Minden tiszteletem a gyerekorvosunké, aki mindvégig elérhető volt, és a szuper asszisztenséé, aki minden emailre 15 percen belül válaszolt, gyártotta az igazolásokat, és küldte a recepteket a felhőbe.
Aztán eljött a nyár, úgy tűnt fellélegezhetünk, erre szembejött a valóság. A pár hónapos bezártság megtette hatását: felütötte fejét az általános bizalmatlanság. Bár mindenki a végletekig ki volt éhezve a baráti kapcsolatokra, azok valahogy nem voltak ugyanolyanok. Mindenkin nyomott hagyott a COVID. A találkozókra folyton árnyék vetült: nem veszélyeztetem-e a másikat? Ugyanazt gondoljuk erről a járványról? Ha nem ugyanazt gondoljuk, vajon másban sem értünk egyet?
Berobbant a második hullám. Az a társadalom, ami sosem volt egységes, a végletekig megosztottá vált. Az emberek elfáradtak, belefásultak. Felütötte fejét a kollektív szorongás. Már nem is igazán hiányoztak a szociális kapcsolatok. Megszoktam így.
A COVID egyik legalattomosabb velejárója a félelem. Mert az megeszi a lelket. Sunyin, lassan, belülről emészt fel. Először csak a vírustól félsz, aztán a munkahelyed elvesztésétől, aztán az anyagi bizonytalanságtól, aztán a családod széthullásától. Végül önmagadtól.
Anyucik, ne féljetek! Ugyan kegyetlenül arcul csapott minket a harmadik, minden eddiginél keményebb fejezet, de Mi szuperhősök vagyunk! Aki egyszerre képes az egyik gyerekkel tanulni, miközben a másikat szórakoztatja, aki képes mindeközben ebédet főzni, háztartást vezetni, a munkáját online elvégezni, és mindeközben nem őrült meg: az képes megváltoztatni a világot! Mert ne legyen kétségünk, semmi sem lesz már ugyanolyan…
Anyucik, bár tudom: mire a levelek lehullanak… De! Szívjuk most jól fel magunkat, talán már tényleg ott van a fény az alagút végén. Addig is: annyian magunkra hagytak minket, legalább mi legyünk ott, anyukák, egymásnak!
