Mikor már azt hittem, csudijó minimalista vagyok, túl a konmarizáson, jóga és smoothie kihívásokon, akkor kinyílt egy újabb ajtó. Ez pedig a zero waste mozgalom volt.
Az újabb ajtó
Vannak, akiket a saját életminőségük javítása iránti vágy vezet el a minimalizmushoz, másokat pénzügyeik rendbetétele motivál, míg megint mások pedig a környezeti szempontok irányából közelítenek. Sokaknál pedig ezek a megfontolások összeérnek.
Mikor saját háztartásom lett, akkor valahogy természetesen indultak a környezetvédelmi törekvéseim otthon. Végigjártam az utat a bolti vegyszerektől a ’vegyünk inkább zöld tisztítószereket’-en át az ’elkészítem magamnak a takarítószereimet’ minden fázisát. Mikor az első gyerekemet vártam, bújtam Ökoanyut és egyértelmű volt, hogy a fiam nem kap patikai fürdetőkrémet meg popsikenőcsöt, sőt úgy döntöttem, hogy már a kezdetektől mosipelushoz fogom magam szocializálni a bőre és a bolygó érdekében is.
Meg persze szelektíven gyűjtöttük a szemetet, leszoktunk a hipermarketekről, piacon vásároltunk, aztán a minimalizmus bekúszásával még jobban meggondoltuk, mit engedünk be az otthonunkba és az életünkbe. Körülbelül ez volt a helyzet akkor, amikor véletlenül rábukkantam Bea Johnsonnak erre az előadására.
Tényleg, mintha kinyitottak volna egy ajtót! Emlékszem arra a bizsergető, türelmetlen érzésre a gyomromban, ahogy Bea bájos francia akcentusát hallgattam. Wow, hogy ez mennyire szuper és menő! De hogy mennyire megvalósíthatatlannak tűnik!
Zero Waste Home
Bea Johnson egy francia-amerikai, 2 gyermekes családanya az Egyesült Államokban, aki már több mint 10 éve lépett a hulladékmentesség útjára. Mindezt pár év alatt olyan tökélyre fejlesztette, hogy 4 fős családjával évente mindössze egy befőttes üvegnyi szemetet termelnek. Ezt a befőttes üveget szokta magával vinni motivációs előadásaira, ahol a környezetvédelmi szempontok mellett arról is szokott beszélni, hogyan segít hozzá ez az életmód egy jobb önmagunkhoz.
Az egyik kedvenc történetem tőle, hogy bérbe szokták adni az otthonunkat, amikor ők elutaznak valahová (ebből finanszírozzák az utazásaikat), és annyira kevés ruhájuk és egyéb holmijuk van, hogy ilyenkor mindenki csak megfogja az összes motyóját, beteszi egy kis gurulós bőröndbe és máris egy személyes tárgyaktól mentes házat hagynak hátra a vendégek számára. Ezt még a mai fejemmel sem tudom nálunk elképzelni, de mindenesetre elég vonzó elképzelésnek tűnt.
Bea könyve, a Zero Waste Otthon magyarul is megjelent, tele praktikus és használható tanáccsal, recepttel, mindez humorral fűszerezve a saját próbálkozásairól. Sokat igyekeztünk belőle megvalósítani a mi háztartásunkban is.
Hogyan érdemes nekikezdeni
Amikor valaki a hulladékmentesség felé vezető útra lép, szerintem itt is azt a tanácsot érdemes megfogadni, hogy „lassan járj, tovább érsz”. Ha mindent azonnal le akarunk cserélni, mindenre azonnal megoldást akarunk találni, nagyon hamar úrrá lehet rajtunk a túlterheltség érzése. Az meg a lelkesedés halála, legalábbis számomra.
Itt is érdemes a könnyebb, kevésbé fájdalmas megoldásoktól indulni a nehezebb, esetlegesen nagyobb lemondást igénylő területek felé. Például egyszerűbb először textilszalvétákat vásárolni vagy varrni és azt használni étkezésekkor, mint azonnal a WC papír elhagyásának lehetőségeit fontolóra venni. (Ez utóbbi témában mi nem jutottunk extrém végletekig, de találtunk magyar gyártású. papírdobozban árusított WC papírt, ami jelenleg „elég jó” megoldás a számunkra.)
Ahhoz a „szabályhoz” is tartottuk magunkat, hogy ami fogyóeszközünk még volt, azt először elhasználtuk (hacsak nem olyan volt, amit érdemes lett volna eladományozni egy családsegítőbe vagy a családon belül, mert még bontatlan volt).
Be is kellett szereznünk pár dolgot, például vászonszatyrokat, – szütyőket, üvegeket, rozsdamentes acél kulacsokat. Ebben a kérdésben nagyon megosztott a zero waste mozgalom. Van, aki amellett kardoskodik, hogy rongyosra kell használnunk a meglévő nylonszatyrainkat, műanyag dobozainkat, hiszen a hulladékmentesség is már egy iparággá nőtte ki magát, és bármilyen – mégolyan zöldnek tűnő – vásárlás is csak felesleges környezeti terheléssel jár, ha lenne rá már meglévő eszközünk.
Ezzel részben egyet is értek, másfelől pedig azt gondolom, hogy ha azt szeretnénk, hogy a hulladékmentesség ne csak egy szűk réteg számára legyen vonzó, akkor igenis szexivé kell tenni ezt az életmódot. Ez pedig néhány, gondosan megválasztott (nem ész nélkül vásárolt), menő kiegészítővel sokkal könnyebb, hiszen így könnyebb nem lemondásként megélni az erőfeszítéseket és az legyen a legnagyobb baj, ha valaki egy szép üvegkulaccsal rúg ki a hámból (ahelyett, hogy egy befőttes üvegben cipelné a vizet a táskájában – bár ez utóbbi szerintem pont vagány, szóval nem a legjobb példa. :)) Az azonban biztos, hogy nagyon résen kell lenni, egyrészt mert gyönyörűbbnél gyönyörűbb, hulladékmentességet támogató holmikat lehet ma már kapni, illetve a zöldre mosás, zöld marketing természetesen egyre több helyen megy; ha ennek bedőlünk, akkor valóban nem vagyunk előrébb. Nagy előny, ha valaki tud varrni, én sajnos nem, de van egy szuper varrónőnk, aki készített már nekünk szütyőket régi ágynemű huzatból, szalvétákat konyharuhából, régi baba kifogóból takarítókendőket.
Voltak területek, amik több kísérletezést igényeltek, készült otthoni verzió is, kipróbáltunk kereskedelmi forgalomban kapható több terméket is, mire megtaláltuk azt a megoldást, ami nekünk beválik. Onnantól ezt vesszük/készítjük, nincs dilemmázás, nem kell nézelődni, ez is csökkenti a döntési fáradtságot, amiről itt írtam korábban.
Nálunk otthon
Szép lassan lecseréltük hát például
- a szalvétákat textilszalvétára,
- a papírzsebkendőket (kivéve, ha erős takonykór üti fel a fejét otthon) textil zsebkendőkre,
- a vattakorongokat kis törülközőkre,
- a mosogatószivacsokat luffaszivacsra,
- a tusfürdőket szappanra,
- a samponokat szilárdsamponra,
- a fogkrémet otthon készített, majd vásárolt, üveges verzióra
Ajándékcsomagoláshoz vagy a meglévő ajándékszatyrainkat használjuk újra és újra vagy pedig textil csomagolóanyagokat használunk (főként családon belül ajándékozunk, és elegánsan vissza is szoktuk hozni a csomagolásokat). Pelenkázáshoz, ahogy írtam, már eleve mosható pelenkát használtunk, a nedves törlőkendők helyett otthon készített, mosható verziót, így ezt az akadályt nem kellett megugranunk.
Szintén sokat segített, hogy már korábban is piacon vásároltunk, illetve egy olyan kis delikátesz boltban, ahol nagyon jófej módon álltak a kéréseimhez. A piacon nem volt gond a vászonszatyorba, dobozba vásárlás (bár mindig résen kellett lenni, hogy rutinból ne szakítsák le nekünk a nylonzacskót, mielőtt szólunk, hogy köszönöm, nem kérek). Ezidőtájt nyílt a férjem munkahelyének közelében az első csomagolásmentes bolt, ami szintén nagy könnyebbséget jelentett, majd olyan szerencsésen alakult, hogy amikor munkahelyet váltott, akkor pedig a közelünkben nyitott egy másik.
Így lassacskán eljutottunk odáig, hogy gyakorlatilag szinte mindent sikerül csomagolásmentesen beszereznünk. Szintén nagy áldás az életünkben, hogy a közelben van egy vegán kávézó, ahonnan heti több alkalommal tudunk menüt elhozni, és itt nem is lehetne másképp, mint saját dobozban. Olyan jó, hogy itt nem kell nekiállni vitatkozni, hogy a HACCP meg az ÁNTSZ mit nem enged.
Éttermekben hozzászoktunk, hogy „és a limonádét szívószál nélkül kérem”, ha mégis kapunk, akkor egy bosszús sóhajjal eltesszük, hogy otthon betegyük a szelektívbe vagy a komposztálóba. Az autóban mindig van nálunk plusz doboz, így a maradékokat magunknak szoktuk elcsomagolni.
Akkoriban egy társasházban laktunk, pályáztunk az önkormányzathoz komposztálóért, kaptunk is két termeteset a 10 lakásra, amit nagyjából mi használtunk, de sebaj. Mikor aztán saját házunk lett, beköltözésre szintén beüzemeltünk egy komposztálót, ahova naponta többször kibattyogunk a konyhából az erre a célra fenntartott edényre. Kis színes: már sikerült humuszt is kinyernünk az aljából, amit elszórtunk az utcán a növények alá, hogy kicsit tápanyagdúsabb legyen a talaj. Majd meglepve vettük észre, hogy elkezdett több tő paradicsom nőni előttünk az utcán, ami végül ízletes paradicsomokat adó dzsungellé nőtte ki magát. Csak miután ősz derekáig szüreteltük onnan a paradicsomot, jöttünk rá, hogy ezek bizony a komposztból szökkentek szárba.
Mindennek eredményeképpen mára egy közepes méretű konyhai kuka ötöde-fele telik meg nálunk hetente, ami ráadásul – a komposztálásnak köszönhetően- nem is büdös.
Nem mindig egyszerű, de nekünk megéri
Tényleg azt kell mondanom, hogy minden csak megszokás kérdése. De persze nem mindig egyszerű ez az életmód. Például, ha néha előfordul, hogy nincs nálam elég üveg/szütyő, nem veszem meg, aminek már nem jut tároló. Ez néha bosszantó, de lehet, hogy legtöbbször pont felesleges vásárlástoktól ment meg. Vagy épp kreativitásra sarkall. Előfordult például, hogy a sálamba csomagolva hoztam haza a kenyeret.
A zero waste „pszichológiai állomásai”
Megvan a hulladékmentessé válásnak is a maga pszichológiai folyamata, erről ír Bea Johnson is a könyvében. Kezdődik azzal, amikor úgy élünk, mintha a Föld végtelen forrásokat kínálna nekünk. Aztán valahogy a látóterünkbe kerül a téma, amire reagálhatunk tagadással, szorongással, vagy motiválhat bennünket, hogy cselekedjünk. Aztán elkezdünk mi magunk is lépéseket tenni, felelősséget vállalni. A következő lépcső, amikor elkezdjük elszigetelve érezni magunkat, körbenézünk, és nem értjük, hogy a többieknek körülöttünk miért nem nyílt már fel a szeme?! Ha a nehézségek ellenére kitartunk, szép lassan magabiztossá válunk, magunkévá tesszük az új életstílust, megtaláljuk a saját jó és tartós megoldásainkat. Végül pedig valamilyen módon mi is az ügy nagykövetévé válunk, példamutatással, beszélgetésekkel, ismeretterjesztéssel visszük hírét a mozgalomnak.
Én is végigmentem ezeken a fázisokon. Először jött a teljes lefagyás, amikor ráébredtem arra, mekkora problémát jelent a szeméttermelés és mennyire távol van az életvitelünk attól, hogy hulladékmentessé váljunk. Aztán szépen lassan változtattunk a szokásainkon, és ahogy egyre inkább belejöttem a dologba és beleástam magam a témába, egyre jobban fájt, amit magam körül láttam. Gyomorgörcsöm volt, amikor a zöldségesnél sorra tépkedik a nylonzacskókat a sorban előttem állók és teszik bele a világ másik végéről szállított árukat (ezt mondjuk még ma sem élem meg könnyen). Meg persze nem értettem, hogy akkor most hirtelen miért nem vált holnapra mindenki más is életmódot, hát nem látják, mekkora a baj?. Jó időbe telt, mire feladtam, hogy a közeli családtagokat is mindenáron „megtérítsem”.
Aztán ezek a „tünetek” enyhültek, arra összpontosítottam, hogy olyan rutinjaink legyenek, amik támogatják ezt az életmódot, de ugyanakkor idővel már nem igényelnek különösebb erőfeszítést, ezáltal fenntarthatóak. A cél az volt, hogy ne akarjunk megszakadni a zero waste oltárán, hanem örömünket leljük abban, hogy kevés hulladéktermeléssel élünk. A zero és kevés miatt pedig ne ostorozzuk magunkat, ugyanakkor jelentsen mindig izgalmas kihívást, hogyan lehet a kevés még minimálisabb. Azt gondolom, hogy eljutottunk egy olyan tökéletlenül kellemes szintre, ami nekünk működik. Ahogy pedig ezt a cikket írom, felléptem a folyamat utolsó lépcsőfokára. 🙂
A képek a szerző saját fotói
