Amikor édesanya lettem, bevallom, egy gramm zöld gondolat nem suhant át a fejemen. Olyan fáradt voltam, hogy szinte semmi nem suhant át a fejemen azon túl, hogy hogyan éljük túl a következő éjszakát, nappalt, foglalkozást, sétát, stb. A mindennapok rutinja bőven túlnőtt rajtam, és habár voltak elképzeléseink, hogy mi majd hogyan csináljuk, ezekből csak morzsák tudtak megvalósulni. Aztán amikor végre aludtam egyben néhány éjszakát (másfél év után), akkor megdöbbentem, hogy mennyi műanyag szemetünk van, mekkora zsák szemétbe csomagoljuk a babakakit, mennyi műanyag dobozzal jár, ha házhoz hozzák az ételt, és mennyi felesleges szirszart halmoztunk fel, hogy hátha attól majd alszunk egy kicsit.
És amikor aludtam még kettőt, végre meghallottam azokat a híreket, amik arról szólnak, hogy a világunk lángokban áll. Hogy sokkal rosszabb a helyzet, mint azt gondolnánk. Hogy a változások nem lineárisak, hogy a nyakunkon vannak az ökokatasztrófák. Az ökokatasztrófák nem valami távoli, csak az olvadó jégtömböket érintő folyamatok, hanem olyasmik, amiket basszus, a bőrünkön fogunk érezni. És ha mi meg is ússzuk, a lányoknak már nem lesz az a világ, amiben mi felnőttünk… Akkor még nem volt Covid, alig valaki hallotta meg a virológusok és ökológusok hangját. Tüntettek már néhányan, és felálltak az iskolapadból a fiatalok péntekenként világszerte, de nagyon úgy tűnt, hogy feljebb érdemben semmi nem változik. Persze szerveztek csinos nemzetközi konferenciákat arról, hogy mennyire nem történik semmi igazi változtatás.
Ez a tehetetlenség olyan fullasztóvá vált, hogy nem is tudtam másra gondolni. Klímaszorongással fűszerezett gyermekágyi depresszió? Hát lehet. Mindenesetre nem hagyott aludni nagyon sokáig a gondolat, hogy az a szép világ, amiben mi felnőttünk, ahol tiszta a levegő, kellemesen meleg a napsütés, a földet átitatja a tavaszi eső, van ökoszisztéma, benne méhek, madarak, ragadozók, ez mind-mind már eltűnőben van. Fojtogatott a gondolat, hogy a gyerekeink, ez a két gyönyörű kislány, vajon milyen világban fognak élni? Hogy vajon nekik lesznek-e, lehetnek-e majd gyerekeik?
Aztán ebből a kétségbeesésből kérdések lettek. A kérdéseknek elkezdtem utánajárni. A válaszokban megoldásokat találtam. Nem nagy vagy világmegváltó megoldásokat, hanem kézzelfogható, emberi léptékű, megvalósítható ötleteket. És most egyesével lépegetünk. Mióta van tervünk, és változtatunk, amin csak tudunk, már nem szorongok. Cselekszem. Időnként esetlenül, mindig tökéletlenül, és mondhatnánk, hogy ez semmi, ez kevés, de az ilyen hangokra már nem hallgatok. Minden pici lépés számít. Mindegyik.
Minden fel nem szállt repülő. Minden meg nem rendelt távol-keleti ruhadarab. Minden csepp el nem használt benzin. Minden egyes le nem gyártott PET-palack. Minden újrahasznosított műanyagdarab. Minden pohár víz. Mindegyik. A tiéd is, az enyém is. A jövőjükért.
Photo by Josh Willink from Pexels
