Évek alatt elég széles sklálát bejártam már a klímaszorongás bénultságától, a haragon át a fásultságig. Hogy lehet így zöldebb jövőt remélni?

Bénultságtól a cselekvésig

Az egész néhány évvel ezelőtt kezdődött, akkor, amikor a kicsi már picit nagyobb lett, és már aludtam kettőt. Emlékszem, olyan erősen és hirtelen tört rám a klímaszorongás, hogy szinte teljesen megbénított. Pánikrohamot kaptam minden műanyag játéktól, minden felesleges tárgytól, utazástól. Még az unokaöcsémet se tudtam meglátogatni, mert képtelen voltam felülni egy repülőre, a vonat meg nem volt opció… Ez a hevesen rámtörő érzelemcsomag nemcsak nekem volt nehéz, hanem a környezetemnek is. Aztán idővel, amikor sikerült cselekvéssé formálni ezt az energiát, már valamelyest elviselhetőbb lettem, és nem akartam mindenkit megtéríteni, csak tettem, amit tudtam a magam háza táján… És némi optimizmust is láttam felcsillanni, mert úgy tűnt, mintha elérne az üzenet a döntéshozókhoz, mintha számítana, hogy egy kislány vitorlással megy repülő helyett a klmakonferenciára, mintha lenne értelme, hogy újrahasznosítjuk amit csak lehet…

Cselekvésből szkepticizmus

Tettem, amit tudtam, lépésről lépésre, egyre kevesebb csomagolás, saját készítés, kiskert, komposzt, esővízgyűjtés… Aztán lassan megérkezik a valóság. A nagy szervezetek tehetetlensége. Az elsivatagosodás első jelei, a kezdődő vízhiány, a forróság… Az egyre szomorúbb klímakutatók. És már egyre kevésbé hiszek benne, hogy van értelme azoknak a kicsi lépéseknek, amiket nap mint nap teszünk. Talán kevesen vagyunk. Talán túl késő van. Talán kevés az, ami tenni tudunk…

A klmaszorongás félelmetessé is tud válni, amikor a gyerekekre gondolunk

Harag, kétségbeesés, kérdőjelek

Időnként elönt a teljes közöny. Majd jön nyomokban a kétségbeesés és időnként a harag.
Haragszom magamra, a világra, a hazugokra, a feketét zöldre festőkre, a lustaságra és az emberi ostobaságra.

Haragszom, a rövidlátásunkra, a levert fecskefészkekért és haragszom a cserébe méreggel ölt szúnyogokért…Haragszom, hogy nem akarjuk figyelembe venni a természeti törvényszerűségeket. Haragszom, hogy sokan csak a saját, rövid távú hasznukat tudják nézni. Hogy még mindig olyan buták vagyunk mint az éjszaka….

Minden nap ér valami igazán furcsa, amit nem tudok hova tenni.

Csak állok itt tehetetlenül a vászontáskámmal a világégés elején és tényleg nem értem, hogy miért járatja a motorját az a nő az orvosi rendelő előtt…
Sírjak? Üssem meg? Magyarázzam el, hogy a b….meg, a gyerekeink jövőjét lehetetlenítjük el teljesen? Vagy csak vonjam meg a vállam, mint annyian, és üveges szemmel menjek a futószalagon, amíg fel nem forr az egész világ?

Mégis?

Időnként annyira elönt a közöny, a közömbösség, a letargia és a tehetetlenség, hogy inkább a homokba dugnám a fejem. De van itt két kislány, akikért a tűzbe mennék, és akikért muszáj tenni valamit, akkor is, ha nem biztos, hogy célba érünk. Így kirángatom magam a hajamnál fogva, és pici fűszálakba kapaszkodok.

És örülök a kicsi megoldásoknak, az alulról jövő, egyszerű ám reménykeltő kezdeményezéseknek.

Örülök, amikor egy anyuka újrahasznosítja a gumimatracokat. Örülök, amikor kicsi piacon vásárolhatok, amikor más is hasonló cipőben jár és keresi a kiutat, a lehetőségeinket a klímaváltozás ellen.

Visszaadják a hitemet, mert nem adhatjuk fel, miattuk, a gyerekeinkért.

Photo by Markus Spiske