Történet egy erős és bátor nőről, sorsról és döntésekről…
Tőr villan a kezében, hirtelen fordulok hátra. Ösztönösen magam elé kapom a kezemet, de nem történik semmi. Szétnyitott ujjaim között nézek rá, nézem a tőrt, nézem a szemét, megmerevedek, megmerevedik a világ körülöttem, a pillanat olyan mint az álom, ami az egyik térben egy pillanat, a másik térben sokáig tart, a gondolat rohan csak mindenfelé, összefüggéstelen, kergeti a kérdést, miért. Nem értek semmit, a válasz a szemében van, már nem engem néz, elfelé, kerüli a tekintetem, furcsa, értelmezhetetlen. Leengedi a tőrt, sóhajt, ezt sem értem, nem tudom, mi történik. Leszegett fejjel mormolja, nem tudom megtenni, menjünk ki. A tágas, homokszínű, aranymintákkal szőtt faliszőnyegekkel díszített sátorból lassan lépünk ki, a parton állunk. Int, elküldi a szolgákat, csak ketten vagyunk. Erős szél kap bele a ruhánkba, ékszereink összekoccannak. A Nap épp megy le, nézem a narancsszínű Istent, érzékelem, de nem látom, a gondolataim máshol járnak. Beszél hozzám valamit, csak azt figyelem, hogy megváltozott. Nem értem a szavait. Először nem értem a szavait. Csak lassan, mint a kígyó csúsznak be a tudatomba, hogy vége, hogy ennyi, hogy elárultak, hogy meghalok.
Ő nem tudja, hogy én nem csak a Nap gyermeke vagyok, hanem a Vízé is, mert anyám nem az volt, ki megszült, aki szült, Vízleány volt, harmadik feleség, születésem után nem sokkal meghalt. Előtte még rábízott kedvenc dajkájára, legyen mellettem mindig, és tanítson meg arra, amit a víz gyermekeinek tudni kell. Dajkám titokban ígérhette ezt csak meg, és titokban tarthatta meg az ígéretét, hisz apám, a Napkirály nem akarta, hogy bármi kapcsolatom legyen a Víz Urával, nem akarta emlékeztetni szeretett feleségére. Így csak titokban tanulhattam meg úszni, ami minden vízi gyermek legfontosabb beavatása, és mivel a véremben van az elem, gyorsan és magabiztosan úsztam már egész kicsiként. Kis patakokban tanultam, amit erdőjárás közben útba ejtettünk, aztán sebes sodrású folyókban gyakoroltam tovább, már magamban, tudtam, merre van a nagy folyó, megszöktem testőreim elől, ami gyerekjáték volt, mintha a többi elem is segített volna ebben, a tér, a levegő, gyorsabban és csöndesebben futottam mindenkinél, mire megtaláltak, én már meg is száradtam, sose jöttek rá a titkomra.
A Föld birodalom örökösének jegyese vagyok. Én, a Nap és a Víz lánya, Asa-Gurá, imádott és körülrajongott, jó nevelést és szabadságot kapott királylány. De amit hallok, ráeszmélek, minden elveszett. Hiába a sok tárgyalás birodalmaink között, születésem óta megállapodott jövőbeli házasság, birodalmak egyesítése, a gonosz Zór isten nem hagyja a beteljesülést.
Láttam az új követek megjelenését, de nem érdekelt különösebben, miről tárgyalnak…Aztán jegyesem udvarából elindultunk, messzi földekre, nem értettem miért, mert az esküvőre készültünk, egy új szövetség miatt kell utaznunk, magyarázták, én meg elfogadtam, mentem velük, már úgyis a család része vagyok… hát ezért vagyunk most itt, félúton, ezért vagyok én útban…
Három Hold hónapja érkeztem a Föld Urának birodalmába, hogy előkészítsenek az esküvőre, a bonyolult és megterhelő szertartásra, megtanuljak mindent, ismerkedjek az új kultúrával, szokásokkal…tanulom az imákat, mantrákat recitálunk, tanulom a helyi és az uralkodó nyelvet is, az ő zenéjüket, táncaikat, a mozdulatok másmilyenségét, próbálgatom a hanglejtést, a dallamot, szokom a darabos, számomra durvább mozdulatokat. Ez talán a legnehezebb, az én finom, áramló létezésem megerőszakolása, de igyekszem, és tudom, ez az utam, most már ez lesz az életem, elfogadom a sorsom, nem is lehet másképp, ez a dolgok rendje.
És közben boldog vagyok. Gyönyörű az én jegyesem, sötét a bőre, fekete a haja, mint az ónix, szeme barna, nagy, meleget sugárzó; arca kerekded, de kedves, és népéhez képest még a termete is magas – így egyformák vagyunk – és arányos, erős, mint a föld maga, nyoma sincs rajta még a népe kövérkés, széles testének. A szívem hevesebben ver, ha ránézek, ha csak rá gondolok, az ölem is átmelegszik, ez azt hiszem, szerelem, és boldog vagyok, mert így is, úgy is meg kellene történnie a házasságnak, de hogy ez boldogságot is hozhat, ez az istenek ajándéka, hála van bennem.
Etetnek engem minden földi jóval, hizlalni akarnak, az udvari asszonyok csóválják a fejüket, túl vékonynak találnak, méregetik a csípőmet, tudom, azért aggódnak, hogy fogok így szülni, és bár én nem aggódok ezen, nálunk a férfiak és az asszonyok is magasak, vékonyak, de erősek, izmosak, mégis születnek gyermekek, talán mert mozgékonyabbak is vagyunk, rugalmasabbak. De azért igyekszem, eszem, amennyit tudok, de nem hízom annyit, talán mert lemozgom, amikor magamban vagyok, sajnos csak ritkán, akkor csinálom a magam kis rituáléit, a víz és a nap áramló mozgásait, mi az imádságot a testünkkel mondjuk el, mint egy táncot, kecsesen, de erő van a mozdulatokban, a légzésem is más ilyenkor, egy mozdulat, egy légzés. Hosszú gyakorlatsoraim vannak, amiket csodálatos mestereimtől tanultam, régi tanáraim messzi földekről érkeztek, barna bőrűek voltak, de picik és finomak, tökéletesítették a kéztartásom, a lehajlásokat, és mindenki más-más elemet adott hozzá az erőt adó, megnyugtató, vagy éppen női termékenységet segítő gyakorlatokhoz.
Mást veszek feleségül, a Földszikla király lányát, ez a szövetség erősebb és nagyobb lesz így, mint a te családoddal, nem tehetek semmit ellene…hallom a szavakat, az igazi értelmüket még nem engedem be, még máson gondolkozom, gondolattöredékek villannak, mint a tőr, elképzelem apám haragját, a jövőbeli elkerülhetetlen háborút, és csak később tudatosítom, ahogy elönt a szomorúság, hogy én nem leszek már feleség, asszony, és anya sem, mert nem lesz gyerekem, szuszogó, dundi kisbabám, nem lesz semmim már, mert én se leszek, tudom, mit jelentenek a szavak, a másik szövetség, a másik feleség.
Nem szeretem, hidd el, én téged szeretlek, suttogja, de nem tehetek semmit apám ellen, sajnálom. Szinte sír. Én csöndben vagyok.
Nehezen folytatja…a Nap lánya vagy…tűzhalál, ezt lassan mondja ki, szinte megkönnyebbülök, legalább tudom, persze, mit vártam, ez a rend, az egyiknek meg kell halnia, nem lehet kettő első feleség, túl hatalmas vagyok, túl fontos, igazi ínyencség…menyasszonynak is az voltam, aranyszínű hajammal, vízszínű szememmel, magasságommal, és vékony csontjaimmal nagy feltűnést okoztam az udvarban, és a nép között is mendemondák terjedtek rólam, szépségemről, különleges járásomról, hangomról, szokatlan táncaimról, így halálom is különleges lesz, látványosság, ahogy majd tűzzé válik a Napkirálylány…a halál világos üzenet, az egyik családnak is és a másiknak is, a népnek, az isteneknek, az elemeknek, meg kell halnom, el kell égnem, én vagyok az áldozat, magam vagyok az üzenet, az ajándék, a megerősítés, az ígéret a másik uralkodónak.
Ahogy egyre mélyebbre hatolnak a szavak, mélyebbre, mint a tőr fúródhatna, a félelem bekúszik a bőröm alá, megborzongok, ahogy rám nehezedik a felismerés, hogy a halál valóban elér, és én nem akarok tűzben égni, nem érzem magam bátornak és erősnek hozzá, áldozat végképp nem akarok lenni, nem vagyok hős, ez így értelmetlen, olyan hányinger tör rám, hogy összegörnyedek, közelebb lép, talán vigasztalóan, de ösztönösen elhúzódom, ne érjen hozzám.
Ezt én sem akarom, mondja, mert ugyanarra gondolunk…inkább, ezért akartam… erőtlenül emeli fel a tőrt a kezében, értem én, hát inkább megölt volna ő, hogy megmentsen a kínhaláltól, csak még arra is gyenge volt, gyáva vagy, sziszegem, gyáva…amit még mondani akarnék, nem mondom, sok minden lenne, már nincs időm rá, ami maradt, azt sajnálom rá szánni, elég az érzés, hogy gyűlölöm, hogy megvetem, már látom, milyen szánalmas, a csalódás és az önsajnálat mégis erősebb és erőt ad, és én döntök, sok választásom nincs, de életemben először és utoljára mégis én döntök a sorsomról, szembe megyek az eleve elrendeléssel, az isteni akarattal, bár érzem, ez nem is lehet az én Isteneim akarata, az árulás, a csalás nem elfogadható, Isteneimet fel is fogja bőszíteni, és én sem fogadom el, hanem döntök, a Víz lánya vagyok.
Adj egy kis időt, ezt az utolsót kérem tőle, inkább csak sóhajtom, álldogál tanácstalanul a homokban lehajtott fejjel, nehézkesen elfordul, és én csak erre várok, elkezdek rohanni, el tőle, a víz felé, pár pillanatnyi előny, Asa, kiabálja utánam, hallom is, hogy fut a homokban, de a vízben már tudom, nem ér el, soha többé, senki, a lábam valami megvágja, de aztán már úgyis mindegy, mert felkap a hullám és végre elsodor én meg úszok vele, be a tengerbe, a mélybe, nem látom merre, már olyan sötét van, az ég egybeér a vízzel, csak el, a parttól, a könnyeim tengerré válnak, a csillagok szétszóródtak és elsüllyedtek, hajam kibomlott, kavarog arcom körül, a hullámok dobálják a testemet, de én csak úszom, erősek a karjaim és könnyű vagyok, egy a végtelennel, és szabad, és átadom magam, a Víz istene pedig befogad és átölel.
Fotó: Pixabay
