Egy házasság 22 éve
Hogy 22 év sok-e? Az attól függ… Egy kisgyerek számára például sok, egy idős embernek meg a fiatalságot jelenti. Egy jó vörösbor akkor lehet akár a csúcson, csakúgy, mint egy sportoló. Cicánknak az már egy macskaöltő, egy méhecskének teljesen elképzelhetetlen, viszont egy csillagnak fel sem tűnik.
És milyen 22 év házasság? Hosszú, szögezzük le. Sok. Már többet vele, mint nélküle. Az már nem tingli-tangli, hanem stabil, megállapodott. Komolyan kell már venni. Na jó, nem véresen komolyan, maradjon benne könnyedség, játék is. Sőt, kell is, mert humor nélkül nem megy…
22 év házasság, elrepült, és nem egy pillanat alatt, ez azért nem egy pillanat, hanem sok, sok, elképzelhetetlenül sok, másodpercek, percek, órák, napok, évek, évezredek. Álmos reggelek, álmatlan napok, éber éjszakák, elkapott, beállított, megállított pillanatok, örökre a vászonra merevítve, mint egy fényképen, pont, mint azon a fotómontázson, ami a falon lóg. Pillanatok, amikre készültünk, meg amikre nem lehet felkészülni, egyszerűen nem lehet ezt elképzelni korábban, meg kell élni, végigcsinálni.
Születések, szülések, szülővé, felnőtté válás végérvényesen, felelősséggel, túllépve magadon, magunkon, kettőnkön, hogy most már mindig hárman-négyen-öten leszünk egy család, bármi is van. Pedig van minden, majdnem negyed évszázadban sok minden megtörténik.
Elmennek a dédik, akik még ott táncolnak az esküvőn, elköltözünk, új munkát találunk, és közben nőnek a gyerekek, és néhány éjszaka nyugodt, de többnyire meg nem, mert van hasfájás, meg hányás egész éjjel, felváltva, meg félek-a-sötétben, és előfordul, hogy reggelre mind az öten egy ágyban ébredünk, mindenütt gyerekkezek és -lábak, és ez jó móka, és jó, hogy előfordul, mert van olyan is, hogy a gyerekkórház ügyeletén szorongunk, hogy túléli-e a gyerek az éjszakát; és aztán a reggeli rohanások az iskolába, ki visz kit; és esti fürdetések; a sok kalandos utazás, és az is csak egyszer fordult elő, hogy eltűnt az egyik gyerek, mert azt hittem, veled van, te meg azt, velem; meg amikor lemaradtunk a repülőről.
De az igazi kalandok otthon történnek, a hétköznapok során, nem, nem mókuskerék, mert soha nincs két egyforma nap, pont ezért izgalmas és mozgalmas és iszonyú fárasztó. Munka, tanulás, óvoda, iskola, háztartás, különórák, szereplések, utazások, rokonok, barátok, programok, rohanás, balesetek és betegségek, veszekedés és kibékülés, sírás, nevetés, az élet minden banalitása, újra és újra…
És amikor hazaérsz a munkából késő este, még éjszakába nyúlóan beszélgetünk, egy üveg jóféle vörösbor mellett, és tudjuk, másnap zombik leszünk, de megéri, mert többnyire ennyi időnk maradt csak egymásra, ezt meg kell tartani. A tüzet életben kell tartani, egymást megtartani, és ezért néha még meg is szökünk, csak mi ketten, hétvégi kiruccanásoknak álcázott mini-nászutakra, mert muszáj, mert különben kiégünk, meg időnként aludni is kell, és persze egymásra figyelni, végre, csak mi; te és én, fáradt, de hódító férfi, és karikás, csillogó szemű nő, újra ragyogunk, beszélgetünk, viccelődünk, szeretkezünk, és erőt merítünk, legalább egymásból, ami kell, mert hazamegyünk, és újra vár a vég nélküli 24 órás szolgálat, vagyis az, amit életnek hívunk.
És a 22 évet annyiban érzed meg, hogy közben szépen megnőnek a gyerekek, lassan el is költöznek, és kezdődik egy új időszámítás – az újabb 22 év, újra kettesben…
Egyik kedvenc íróm, Dragomán György írta, a házasság az oldszkúl, hárdkór… kemény, sok munka és küzdelem, de még több szeretet, és ez a lényeg. Ahogy ő is írja: SZERETED-e a másikat, így, csupa nagybetűkkel. Mert csak így tudod végigcsinálni, csak így van értelme. És halkan hozzáteszem: magadat is szereted-e annyira, hogy megmaradj annak, aki vagy, mert csak akkor tudsz adni is, úgy és annyit, és elfogadni is, hogy tényleg szeretet legyen, és a szeretet egyensúlyban legyen.
És akkor nem számít, hogy hízik, hogy fogy, hogy kopaszodik, hogy ráncosodik, sőt, idővel előfordulhat, hogy egyre vonzóbbnak látod, és már megbarátkoztál a fura szokásaival is, és bár nem hagyod el magad, de pont ezért néha viszont elengedheted a tökéletesség látszatát, és vállalhatod magad teljesen, úgy, ahogy vagy, ahogy akkor jólesik. Rózsaszínű bolyhos zokniban, az ő régi, kinyúlt pólójában, lenőtt hajjal, végigheverve a kanapén, és látod magad körül a szétdobált játékokat, a hetek óta ugyanott kinyitott könyvet az asztalon, porcicákat a szekrény alatt, és az igazit a szekrény tetején szundikálni, miközben a kutya a frissen kimosott konyharuhát rágcsálja, és hallod a gyerekeket a fürdőszoba ajtó előtt vitatkozni, a számítógép neszeit, a borospohár csilingelését, és jól érzed magad, még ha tudod is, hogy nem tökéletes minden, de mégis jó, és működik, és a tiétek… mert együtt csináljátok… és tudod, ez az otthon, és biztonságban vagy, hazaértél.
Fotó: Márti
