Márciusi témánk a sokszínű anyaság. Sokféle szerep, érzelem, hangulat, nehézség és öröm merül fel, amikor az anyaság színeit boncolgatjuk. Feketéné Kovács Juci mentálhigiénés szakemberrel, művészetterapeutával, az Anyatérkép Művészetterápiás Műhely megálmodójával beszélgettünk, a színekről is.
Vannak olyan emberek, akikkel az első beszélgetéstől kezdve olyan, mintha már száz éve ismernénk egymást. Nekem ilyen Juci, aki nem mellesleg szerintem az elsőgyerekes anyukák hivatásos mentőangyala, álruhában.
A három gyereked (Panni, Tomi és Áron) közül a legnagyobb most 5 és fél éves, a kicsi pedig most lesz 9 hónapos. Úgy tudom, hogy az anyák agya gyakorlatilag kilazul az első években, szóval lehetnél teljesen zombi évek óta. Hogyhogy nem vagy az? Hogy tudsz csoportokat vinni kicsi gyerekek mellett?
Erről olvastam egy kutatást, amiben bebizonyították, hogy az anyák memóriája valóban megváltozik az első években. „Csak” arra emlékszik az anya, ami a gyermeke ellátásához feltétlen szükséges. Az eredeti állapot csak évek múltán áll vissza.
Voltam zombi, de most alszom, és ez rengeteget számít. Az alvás feltölti a testemet, a csoportok pedig a lelkemet. A hivatásom nagyon sokat ad mindehhez, minden nap motivál.
De nem volt ez mindig így. Korábban, amíg az Anyai identitásom nem volt ennyire szilárd, amíg nem voltam ennyire magabiztos anyaként, amíg nem hittem el, hogy én elég jó Anya vagyok, addig nagyon nehéz volt. Amikor végre elengedtem magammal szemben ezeket az elvárásokat, máshova tudtam irányítani a figyelmemet. Nem volt könnyű, mert nehezen fogadtam el a dolgozó Anya örömét, de már nem hibáztatom magam azért, mert dolgozom. Ez az én részem. Ha ez nincsen meg, akkor én nem vagyok Juci.
Ki Juci?
Anya vagyok, Pannika, Tomi és Áron anyukája. Mentálhigiénés szakember, művészetterapeuta. Most épp a Magyar Transzperszonális Egyesület keretében, Orosz Katinál kezdek újabb tanulmányokba. Feleség vagyok. Szerető, büszke feleség és YouTube-ra táncoló, éneklő tini is vagyok. Imádom a Disney csatornát, és a tiniknek szóló filmeket is… Álmodozó? Nem, nem vagyok már álmodozó. Egy vállalkozó vagyok, aki tudja, hogy bármit el tud érni, amit szeretne.
Mindig a gyerekeid az origó. Az ő születésük és a Te anyává válásod ennyire transzformatív élmény volt az életedben?
Művészetterapeuta, Anyasággal foglalkozó szakember Pannika által lettem. Az ő születése egy indított és traumatizált szülés volt. Ez az élmény rányomta a bélyegét az első félévünkre. És amikor már a béka s… alatt voltam, akkor kezdtem el foglalkozni azzal, hogy miért is ennyire nehéz, tényleg ennyire rossz vagyok?
Ugyanazokban a negatív spirálokban voltam, amelyeket a csoportomba járó anyukáimtól hallok: „nem vagyok elég jó”, „biztos bennem van a hiba”, „miért nem szeretem úgy a gyerekemet, ahogy a filmekben látom?”. Utána kezdtem el foglalkozni ezzel önismeretileg, és akkor kezdtem bele a művészetterápiás tanulmányaimba is.
Tomika születése és annak élménye nagyon sok kérdésemre, dilemmámra adott választ. Hiába volt indított, megmutatta, hogyan lehet természetes úton, beavatkozások nélkül is szülni, megmutatta, hogy képes rá a testem, hogy erre ÉN képes vagyok. Ez olyan kompetens érzést nyújtott, olyan mesés volt, hogy hosszú hónapokig ebből az élményből töltekeztem. Ez helyezte keretbe azt, amin dolgozok most is, hogy elhiggyük, képesek vagyunk rá, kompetens Anyák vagyunk.
Akárhogy is nézem ez egy igen hosszú és küzdelmes út lehetett. Volt segítséged? Ki segített Neked?
A csoportjaim segítettek. Megerősítést nyertem abban, hogy osztozunk ezeken a terheken. Elkezdtem anyukáknak szóló csoportokat tartani, és a mai napig én is megosztom benne – persze szakmai keretek között – az élményeimet.
Az őszinteség a legnagyobb segítő. De azt is tudom, hogy nehéz megtenni az első lépést, mert egy olyan korban élünk, ahol nehéz segítséget kérni, ahol mindenki egyedül akar mindent megoldani. Én például másfél év után tudtam a barátnőmnek elmondani, hogy milyen nehéz nekem az anyaság és ez az egész. Napi kapcsolatban voltunk, és ezekről nem beszéltünk.
Ebből a spirálból nagyon nehéz kilépni. Először magadnak kell bevallani, hogy mit érzel, hogy nem vagy jól. Utána jöhet a külvilág, de az sem egyszerű, mert nagyon el vagyunk távolodva egymástól.
Egy idő után elkezdtem őszintén beszélni az Anyaság terheiről. Aki megkérdezte, annak elmondtam, hogy borzasztó nehéz. És akkor már ők is el merték mondani, amit valójában éreztek. Egyébként ezzel a módszerrel dolgozunk a csoportokon is. Ezek a kis közösségek segítenek abban, hogy anélkül, hogy elmondanád, hogy neked mi a gondod, kiderül, hogy mindenki ezzel küzd.
Ez egy nagyon humánus, nem lerohanós módszernek tűnik, így van?
Igen, ez a módszer időt ad neked, hogy akkor és olyan formában mondd el, ahogy szeretnéd. Nem is kell elmondanod, ha nem akarod. Vagy kimondják mások helyetted – ezért jó a csoportban lenni, mert rengeteg mindent kimondanak helyetted. Ha már valaki kimondja, megvan a sorsközösség. Sokkal könnyebb megnyílni.
A művészetterápiában nincsen semmi kötelező. A feladatok nem onnan indulnak, hogy direktben megkérdezem, hogy „és anyukáddal milyen volt a kapcsolatod?” Nem, ez egy óvatos segítői jelenlétre épül, ahol nincs lerohanás.
Ez az „és anyukáddal milyen volt a kapcsolatod?” kérdés nagyot tud ütni. Ezt a módszert ismerem. Ehelyett hogyan, milyen eszközökkel dolgozol?
Óvatosan közelítek. Témát mindig én viszek, de egészen messziről indulunk. Például hogy hol vagy most? Hogy látod magad anyaként? Ezek kibontó feladatok, választanak egy képet, elmondhatják, hogy miért, és máris asszociálnak. Így indítjuk el a folyamatot.
Leginkább a képzőművészettel dolgozunk, rajzolás, festés, montázsolás. Viszek képeket, és ahhoz kapcsolódva kezdjük el a munkát.
Én magam jobb szeretem, amikor alkotunk, de a találkozások kezdetén nagyon sokat segítenek a képkártyák, hiszen könnyebb egy már kész alkotáson keresztül behívni gondolatokat.
[A kártyák megvásárolhatók a Panarom webshopjában vagy Tinánál.]
Aztán persze alkalomról alkalomra elkezdünk alkotni. Van, hogy csak pacákat, van, hogy firkálunk. Egyszerű művészeti eszközöket használunk, mert nem az a lényeg, hogy szép legyen, meg cicomázzuk, hanem hogy kerüljön le az érzés a papírra.
Elsőgyermekes (meg sokgyermekes anyaként is) hogy lehet eligazodni szerinted ebben a világban? Rengeteg információ ömlik ránk a külvilágból, van egy rakás új feladat, és hozzá mindenféle elvárások. Ebben a káoszban mit tudsz mondani az anyukáknak? Hogy tudsz fogódzót adni a kezükbe?
Szeretném, ha figyelnének Önmagukra, azt keresnék, ami számukra (és gyermekeiknek) a legjobb. Ne nevelési elveknek és különféle elvárásoknak akarjanak megfelelni, hanem kapcsolódjanak Önmagukhoz, és azt találják meg, amire valóban vágynak, valóban szükségük van. Például olyan nevelési elvet válasszanak, ha választani akarnak, amivel ők boldogok. Vagy ne válasszanak semmilyet. A lényeg, hogy önazonosak legyenek. Mert az a leginkább energiagazdaságos és felszabadító működés, ha önmagukat adják. Azt szeretném megmutatni nekik, hogy a legjobb út mindig a sajátjuk.
Minden képességünk megvan hozzá, hogy a gyerekeink legjobb anyukái legyünk. Ehhez arra van szükség, hogy kapcsolódjunk ahhoz, akik valójában vagyunk.
Nekem ez azért tetszik nagyon, mert nem mondod meg a tuti módszert. Saját erejébe álljon be az anyuka, találja meg a saját válaszait… Azért ezt sok mindennel szabotáljuk magunknak is, társadalmi szinten is. Te milyen korlátokkal találkozol, amikor eljönnek a csoportodba az anyukák?
Nagyon sok a megfelelés az Édesanyákban. A csoportok elején rendszeresen hatalmas sóhajokat szoktam hallani, amikor végre ki lehet mondani, le lehet tenni ezeket terheket. Mert ekkor szembesülnek az anyukák azzal, hogy nincsenek egyedül. Hogy mások is ugyanazokkal a gondolatokkal, nehézségekkel küzdenek. Ez a sorsközösség már önmagában segít azt felismerni, hogy „csak nem csinálom olyan rosszul”, „csak nem vagyok olyan rossz anya”.
Elsőgyerekes anyáknak mit tanácsolnál most, hogy igen korlátozottak a lehetőségek?
- Kapcsolódjanak, keressenek őszinte sorsközösséget. Keressenek olyan csoportokat, olyan anyukákat, akik hasonló élethelyzetben vannak. Akikkel meg tudják osztani a tapasztalataikat, érzéseiket. Olyan csoport vagy kapcsolódás kell, ami nem képmutató, ahol ki lehet mondani, hogy nehéz.
- Vezessenek naplót. Ezt nem még egy feladatnak szánom, ez művészetterápiás módszer. Ahogy a szavakat egy gondolatba rendezed, megfoghatóvá válik, ugyanúgy, mint egy festmény.
- Beszélgessenek minél többet, ne gubózzanak be a saját gondolataikba.
- Menjenek önismereti csoportba. A csoportok, ahol őszintén lehet megosztani, és segítenek a saját hangjukat megtalálni, át tudják segíteni őket ezen a sokszor igen nehéz időszakon.
Szerintem nekem is nagyon jól jött volna egy ilyen csoport az első években. Az első MUM PARK-os írásomnak is az a címe, hogy Nem rózsaszín, mert számomra nagy felismerés volt, hogy az anyaság nem egy habosbabos rózsaszín mesevilág. Nálad ez hogy volt? Az elmúlt majdnem hat év Neked milyen színeket vonultatott fel? Milyen volt és most milyen színű?
Sötétpirosból indultam, de most tele vagyok rózsaszínnel. (nevetünk) De rózsaszínnek lenni is meg kellett tanulni. Sose voltam lányos, nőies, tipikusan szembementem mindenkivel tinédzser koromban is. Ezt mostanában engedtem meg magamnak. Onnan indultam, hogy az Anyatérkép nem lehet rózsaszín, mert az túl lágy. De most ott tartok, hogy bizony lehet rózsaszín is. És merni kell ezt is kimondani, nemcsak azt, hogy nehéz.
Meg kell tudni élni a rózsaszínt is. Szerintem a sötétet sokkal könnyebb. Főleg, ha fáradt vagyok, kialvatlan, feszült. Anno, amikor elindultam az anyaság útján Pannival, csak az ő ruhái voltak rózsaszínek. Most meg nézd meg, ezek készültek közösen a héten:
Nagyon köszönöm a beszélgetést! Fájó szívvel vágom most el a beszélgetésünk fonalát, úgyhogy szerintem folytassuk. 🙂
Jucit addig is megtaláljátok a honlapján, a közösségi oldalakon (Facebook, Instagram, YouTube), és nálunk is.
Photo by Anna Shvets from Pexels
