Persze, erre már sokan rájöttünk. Hogy az anyaság baromira nem egy rózsaszín vattacukros mesevilág, csupa babaillattal és cukisággal. Nem az. De mi történik, ha kimondjuk, hogy ez iszonyú nehéz is tud lenni? Hogy időnként sírva könyörgünk egy nyugodtan eltöltött étkezésért vagy egy megszakítás nélküli beszélgetésért?

Megrökönyödés. “Minek szül az ilyen?” “Örüljön, hogy van gyereke.” “Másnak se könnyű.” Blablabla…

De nem ez a legrosszabb. Hanem az, hogy már magunk előtt is szégyelljük, hogy ilyeneket mondunk, gondolunk. Hogy magunknak is ciki bevallani, hogy időnként elegünk van a gyerekeinkből, hogy semmi nem maradt a régi életünkből, hogy minden ruhánk sáros/kásás/kicsi, hogy már a vécén se vagyunk egyedül.

Pedig ha igazán őszinték akarunk lenni, akkor nincs más út, mint kimondani, hogy az anyaság bizony kibaszott nehéz műfaj.

Időnként rózsaszín, időnként meg fekete, szürke, fehér, piros, lila, kék, zöld és sárga. Sokféleség kavargása.

Bizony van, amikor nagyon nagy öröm és tényleg babaillat és kicsi talpak tipegése, és irtó aranyos kacajok és “szeretlek, anya” vallomások, és bújások, és annyi csoda, amit semmire nem cserélnénk. Máskor pedig csak a rengeteg munka, önfeladás, szolgálat, figyelem, tanulás, kiabálás, pokoljárás.

Kezdjük ott, hogy megengedjük magunknak mindenféle önértékelést mellőzve kimondani, hogy ez bizony nehéz. És ezer színű. Kezdjük itt. Merjünk színesek lenni, merjük elfogadni magunkat így, színesen. Szeretettel, útra fel.

Kiemelt kép: by Dids from Pexels