Határeset könyvdarálós időkben könyvpusztításról írni, tudom, de bízom benne, hogy meg fogjátok érteni.
Szeretem a könyveket. Talán már túlságosan is. Nade kérem, van az a pont, amikor fel kell hogy hatalmazzuk magunkat arra, hogy tűzre vessünk némi szakirodalmat, ha az inkább szolgálja az épülésünket, épeszűségünket.
Ha már olvastál gyereknevelési szakirodalmat, akkor most legyél őszinte, és valld be magadnak, hogy átsuhant-e már az a gondolat, hogy milyen szépen égne az a nagyon okos ember által írt, remek, ám számodra nem működő tanácsokkal teleírt papír. Hogy inkább teher és önvád és megfelelési nyavalyák nőnek a nyomában és nem a kisimulás. Na, akkor a következő ilyen esetben, kérlek, add meg magadnak az engedélyt. Csodálatos és felemelő élményben lehet részed.
(Figyelmeztetés! Azért annyira ne legyél hülye, hogy tűzvédelmi szempontokat nem mérlegelsz. Köszi.)
A kedvenc könyves sztorim az, amikor ultraszarul voltam, mindenféle gyermekágyi depressziós hullámvölgyek és hullámvölgyek között fetrengtem. Utálva magamat, amiért nem szeretem ezt az egészet amiben vagyok, és nem tudtam, hogyan fogom túlélni azt a napot. Mindenkitől csak a szemrehányást és hibáztatást éreztem. A legerősebb önvádam persze az volt, hogy mekkora hálátlan és türelmetlen szarkupac vagyok. És akkor érkezett – csupa jó szándékkal – az ajándék: minikönyvecske, a címe: Derű és nyugalom. Na akkor nem tudtam nevetni rajta. De a következő tavaszon, az első tűzrakáskor úgy bedotam a tűzbe, hogy a lába se érte a földet. Svaha.
Kedves Johnny Cash, köszönjük.
Kiemelt kép: by Jonny Caspari on Unsplash
