Amikor a minimalizmus fogalmával először találkoztam, valami nagyon bekattant. Az első lépés a tárgyak minimalizálása, a környezetem letisztítása volt. És hogy mennyi mentális sávszélességet nyertem vele!

Amikor kigyulladt az a bizonyos piros lámpa

Az egész 8 éve, egy december végi napon kezdődött, amikor véletlenül (vagy nincsenek is véletlenek?) szembe jött velem Joshua Becker egy írása a minimalizmusról.  Valami megfogott benne, elolvastam még több blogbejegyzését, majd másokét is, akiket ő ajánlott az oldalán. Teljes volt a wow élmény, pedig annyira egyszerű és evidens gondolatokat fogalmaztak meg a szerzők, mégis az volt bennem, hogy „ezt eddig miért nem mondta még senki?!”

A minimalizmus lényegét többféleképpen meg lehet közelíteni, anno akkor nekem az volt hangos, hogy mekkora a valós ára van a birtokunkban lévő tárgyaknak. Nem csupán arról van szó, amit egyszer kifizetünk értük (bár érdemes ilyenkor abba is belegondolni, hogy mennyi időt vett el az életünkből, hogy azt a pénzt megkeressük, főleg, ha nem a szerelem állásunkkal keressük a betevőt), hanem utána a karbantartásuk, a tisztításuk, a pakolászásuk is mennyi időt, energiát tud felemészteni.

Bár mindig többet akarunk, közben nem vesszük észre, hogy a tárgyaink is birtokolnak bennünket; az időnket, a figyelmünket, az energiánkat.

Sose voltam egy nagy halmozó; azt hiszem, mindig is többre értékeltem az élményeket a tárgyaknál, de hatalmas felfedezés volt – amikor az olvasottak hatására elkezdtem szelektálni -, hogy mekkora megkönnyebbülést hozott az, hogy szellősebbé vált a lakás. Emlékszem, elég sokáig kitartott az az élmény, hogy amikor körülnéztem (az egyébként korábban sem túlzsúfolt) nappalinkban, minden alkalommal megéreztem azt a mentális megkönnyebbülést, amit a letisztultabb környezet okozott.

Ezidőtájt volt másfél éves a kisfiam, amikor egyébként is tele volt a fejem mindenfélével, amit első gyermekes anyukaként igyekeztem elsajátítani, plusz ő is igen intenzíven igényelte a figyelmemet. Hatalmas könnyebbséget jelentett hát, hogy a környezetemben kevesebb dolog kezdte foglalni a mentális sávszélességemet.

Amikor rendszerezem és kitakarítom az életteremet, úgy érzem, mintha visszakapnám az elmém szabad lapjait. Minél kevesebb a kacat egy helyen, annál inkább úgy érzem, a lelkem is lélegezni tud.” (The Cozy Minimalist)

A nagy selejtezés

Mint a legtöbben, akik elindulnak ezen az úton, én sem hagyhattam ki a japán lakberendező guru, Marie Kondo könyvét (Rend a lelke mindennek), így a lakást szépen végig „konmariztam”. A módszer lényege, hogy kategóriánként pakolj magad elé minden egyes tárgyat, ami az otthonodban fellehető, egyesével fogd kézbe mindet és csak azokat tartsd meg, amik valóban örömet okoznak. Marie Kondo a ruhákkal javasolja kezdeni a szelektálást, utána jönnek a könyvek, papírok, komono (azaz a „minden egyéb”), végül az érzelmi értékkel bíró tárgyak, hiszen utóbbiaktól a legnehezebb megválni.

Szóval sorra mentem minden egyes helyiségen, minden egyes sarkon és minden egyes tárgyon a lakásban és aminek volt helyettesítője, nem kötődtünk hozzá különösebben, nem vagy csak nagyon ritkán használtuk, attól elbúcsúztam. (A férjem szerencsére partner volt ebben, amit mégis nehezen engedett volna el, azok egy dobozba kerültek a pincébe első körben. A kisfiúnk pedig még kicsi volt ekkor, nem voltak felesleges játékai, ez is könnyítette a selejtezés menetét.)

Ezután megpakolt dobozokkal érkeztem a családsegítőhöz, az antikvárkönyveshez és az adományboltba. Fontos szempont volt, hogy ne csak szimplán kidobáljam a cuccokat, hanem olyan helyre kerüljenek, ahol aztán tényleg használják őket. Persze, volt, amitől kissé nehezebben váltam meg, de segített, hogy arra gondoltam, ezeknek a tárgyaknak is jobb dolguk van ott, ahol megbecsülik őket, mintsem egy szekrény mélyén nálam.

VAZHNIK fotója a Pexels oldaláról

A folyamaton végigmenve, meglepve tapasztaltam, hogy

  • mennyi felesleges konyhai eszközöm volt,
  • mennyivel könnyebb takarítani, ha a polcokra egyáltalán nincsenek kipakolva kis mütyürkék,
  • mennyivel jobb érzés benézni a fürdőszobai szekrénybe, ha csak pár esszenciális dolog sorakozik benne,
  • tényleg milyen király kinyitni a korábbi „kupifiókot” most, hogy már nincs ott semmi felesleges kacat
  • az amúgy nem túl nagy ruhatáramnak mennyire elenyésző részét hordom és
  • a könyvespolcra is mennyivel jobb rátekinteni, ha csak azok a művek sorakoznak rajta, amikhez valamilyen módon kötődöm/van rá reális esély, hogy valaha újra fogom olvasni őket/ tükrözik az aktuális érdeklődésemet.
Tanulságaim
  • Megtanultam, hogy nagy igazság, hogy az „ez egyszer majd még jó lesz valamire” cuccoknál az esetek 95%-ban soha (de legalábbis a következő 3 évben tényleg) nem jön el az a bizonyos egyszer.
  • Azokat a tárgyakat, amikhez valamilyen emlék fűz, de valójában nem lenne értelme megtartani, érdemes lefényképezni és egy emlékek mappában tárolni, így könnyebb az elengedés.
  • Ha a szentimentális emlékek közül csak azokat tartom meg, amikhez valóban kötődöm, akkor sokkal szívesebben előveszem az „emlékdobozt”.
  • Ugyanez igaz a (digitális) fényképekre is. Ki fog egy hónapban 300 fotót végignézni? 25-öt szívesen.
  • Valóban felszabadító a legszebb tányérból enni és a kedvenc ruháimat hordani minden nap (hiszen csak ezeket tartottam meg).
  • Jó olyan környezetben élni, amelynek minden eleme tényleg az egyéniségemet tükrözi.
  • Egy áttekinthető szoba, fiók minden esetben a könnyedség érzésével ajándékoz meg.
  • Mondják, hogy a kevesebb több és basszus, tényleg!
  • Ha valamit meg akarok tartani, mert CSAK, akkor megtartom.
  • Nem elég egyszer megcsinálni a selejtezést. Utána folyamatos munka figyelni, hogy mi kerül be az otthonunkba, hogy ne kezdjenek el újra halmozódni a cuccok. Ez bizony nem mindig könnyű meló.
  • Jó kis önismeret felismerni, hogy mihez miért ragaszkodunk, mennyire az identitásunk részét képezik a tárgyak. De erről majd legközelebb.

A kiemelt kép Justyna Grochowska fotója a Pexels oldaláról.