Ami biztos, hogy itt nem az lesz, mint tavaly márciustól. Sajnálom Drága Tanárok, imádott Iskolánk, ha ezzel csalódást okozok majd esetleg, de nagyon rosszul működött ez az itthoni tanulósdi már múltkor is, mindenki nagyon megszenvedte. Én, a magam részéről most bele sem kezdek, tartunk szépen egy hosszú tavaszi szünetet.
Nem azért, mert nem fontos nekem a gyerekeim taníttatása, vagy mert semmibe veszem a Tanárainkat. Pont ellenkezőleg! Annyira fontos a gyerekeim tanulása és tanuláshoz való viszonya, és annyira nagyra értékelem a Tanáraink szaktudását, felkészültségét és elhivatottságát, hogy nem leszek most ócska komédiás, nem fogok úgy tenni, mintha ezekkel a kvalitásokkal én is rendelkeznék. Én ANYA vagyok, és nem vagyok sem tanítónő, sem szaktanár. Az anyaság mellett van hivatásom is, egy olyan dolog, amiben én vagyok szakképzett, felkészült, és elkötelezett. Ha valamire, hát én legfeljebb ezekre a dolgokra tudom „megtanítani” a gyerekeimet. Nyilván tudok számolni, és tudok olvasni is, de attól még ezeket nem tudom megtanítani! Nem gondolom, hogy a tanítói az nem egy komoly SZAKMA, amibe csak úgy ukkmukkfukk bele lehet bárkit dobni, oldja meg, ahogy tudja alapon.
Nem gondolom, hogy ez így fair. Azt érzem, hogy megint kihasználjuk azt, hogy minden szülő, én is – egy szép és jó jövőt akar a gyerekének. A szülők azt gondolják, hogy a szép és jó jövő az iskolai teljesítményen dől el. Ezért bármire rávehetők vagyunk annak érdekében, hogy a gyerek nehogy lemaradjon az iskolában, nehogy ne legyenek jók a jegyei, nehogy megorroljanak a tanárok a családra. Meg kell felelni, meg kell felelni, nekünk is és a gyerekeknek is meg kell felelni az elvárásoknak, … ha beledöglünk akkor is.
Hát mi most nem fogunk. Ebbe a zsákutcába már nem megyek bele. Legyünk reálisak: nem ezen az egy hónapon fog múlni a gyerekek élete, jövője tanulmányi szempontból.
Viszont múlhat az érzelmi jövője, érzelmi élete. Nekem, mint Anyának ennek a védelme a legfőbb feladatom, én erre esküdtem fel, amikor megfogantak a gyerekeim.
Nem elvárható ilyen korú gyerekektől (felnőttektől is nehéz), hogy egyik pillanatról a másikra átálljanak egy teljesen más tanulmányi rendszerre.
Nem elvárható, hogy ilyen korú gyerekek megbirkózzanak ezzel a szerepkonfliktussal érzelmileg, hogy az édesanyjuk/édesapjuk legyen a tanítójuk.
Nem elvárható, hogy az otthoni környezetet hirtelen iskolai környezetként éljék meg, és azt a ritmust, azt a rendet tartsák.
Nem elvárható ilyen korú gyerekektől az sem, hogy hirtelen tudjanak önállóan tanulni, készülni, számítógépes eszközöket kezelni, bár eddig pont nem erre neveltük őket.
Nem elvárható ilyen korú gyerekektől, hogy számítógéptanárok képernyőóráján keresztül tanuljanak, mert nekik (is!) még EMBER kell, ÉLŐben látni kell, ÉLET kell.
Nem méltó továbbá a gyerekekhez, hogy szakképzetlen botcsinálta pedagógusnak hazudott szülőktől kapják meg az áhított tudást.
Tőlem, mint szülőtől az elvárható, hogy visszavegyem a gyerekek napközbeni felügyeletét lezárások idejére, DE nem kiadható, hogy ezt az időt mivel töltjük. Nem kérhető rajtam, vagy a gyerekeimen semmilyen iskolai jellegű dolog számon, és nem érhet Bennünket semmilyen hátrányos megkülönböztetés. Főleg, hogy ezen elvárások mellé sem módszertani, sem anyagi, sem tárgyi eszközi, sem pszichológiai támogatás nem jár.
Úgyhogy köszönjük szépen, mi jól leszünk, sokat fogunk nevetni, jönni-menni a természetben, művészkedni, főzni, beszélgetni és tanulni az Élet-iskolájában, mert dolgozni, azt Anyának nyilván kell majd ezután is.
Ismeritek ezt az ikonikus „We can do it!” plakátot, ugye, amiben mi nők jól megmutatjuk, hogy milyen erősek, milyen tökösek, milyen jól terhelhetők vagyunk. Na, ebből elég volt. Én köszönöm, nem kérem a sztachanovista érdemrendet a szétszakadás, belehalás oltárán Nőnap alkalmából. Persze „We can do it!”, „Meg tudjuk csinálni!” (egyfolytában csak ezt bizonygatjuk, hogy mi milyen nagyon meg tudjuk csinálni).
De álljunk csak meg és lépjünk egyet vissza! Rendben, „Meg tudnánk csinálni!”, de milyen áron és kinek, minek a kárára??
Photo by Yan Krukov from Pexels
