Azt mondják, hogy érdemes figyelni az életünk ismétlődő eseményeit, mert azért jönnek újra, hogy végre tanuljuk meg a leckét. Nem tudom, hogy vagytok vele, nekem anyaként folyamatosan szigorlatok vannak. Nem holmi kis témazárók… De ez az évismétléshez hasonlító országos záróra azért megállásra késztet.

Nemcsak azért, mert nyilvánvalóan semmire nem lesz időm. Hanem azért is, mert már megint ugyanabba a folyóba lépünk. Tavaly úgy voltam vele, hogy 100 napot féllábon is kibírunk. Hát ez mekkora marhaság volt! Nem lehet féllábon élni. Egy-két hétig igen, de hosszabban már nem lehet megtartani. Főleg gyerekekkel.

Úgyhogy most valamit nagyon át kell tekerni. Mert én egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a “majd ha minden olyan lesz, mint régen” tényleg eljön. És azt is tudjuk, hogy nem fér több feladat a napba, a vállunkon, a hátunkon. Nem, én nem leszek nagyszerű óvónéni és menzás néni és rajztanár. És amikor azt mondta ma valaki, akit igen nagyra tartok, hogy neki bizony elege van, és most nem lesz nagyszerű tanárnéni, nem csinálja végig ugyanazt, mert se neki, se a gyerekeknek nem jó, azt éreztem, hogy megérkezett a tanítás. Nem még egy elvégzendő feladat képében, hanem ezzel a fityisszel és vállrántással, hogy tépjük le a láncokat. Magunkról és a gyerekekről is.

Hogy ne legyünk nagyszerű munkaerők, nagyszerű tanárnénik, nagyszerű feleségek, nagyszerű anyák, nagyszerű szakácsok és persze házvezetőnők. Csak legyünk. Van valahol egy közepe ennek a folyton lökdösött keljfeljancsinak, akik mi, anyukák vagyunk. Hát basszus, keressük meg. Az egész család jobban jár.


Photo by Tim Mossholder from Pexels