Még régen, talán a második gyerek születése után olvastam egy könyvet, aminek ez volt a címe. Hogy miről szólt, már nem nagyon emlékszem, nem volt rám mély hatással. De nem is ez a lényeg, nem a tartalom, most a cím számít. Szóval anya vagyok, bombanő.
Lepukkant, fáradtságtól tántorgó anyukaként, miközben a könyvesboltban ténfergek, hogy találjak valami értelmes, színvonalas mesekönyvet gyermekeimnek (egyben magamnak, hiszen lassan ez az egyetlen könyvféleség, amit én is olvasok 🙂 ), megakad a szemem ezen a címen. Ez valami olyan könyv lehet, ami tuti receptet ad, hogy lehet egy anya “bombanő”?! Ez a kettő tehát nem zárja ki egymást?
Ezek szerint nem… Már a gondolattól, hogy ez lehetséges, bizseregni kezd bennem valami, és ne felejtsük el, ez még a közösségi média előtti időszak, amikor is a Kismama magazin volt körülbelül az egyetlen tájékozódási pont, mit és hogyan kellene csinálni egy anyukának, és hogy nézzen ki. És Cindy Crawford videóra tornázok, akkoriban ő annak a kevés celebnek az egyike, aki úgymond a „példa” egy átlag nő számára, hogy kéne kinézni. És mivel átlag nő vagyok, sajnos nem is úgy nézek ki még pár évvel szülés után sem, ahogy ugye egy topmodell… Ezen túl nincs is túl sok összehasonlítási alapom, mert járunk ugyan játszótérre, meg óvodába (így, királyi többesben), de ott sem csak bomba anyukák vonszolják be csemetéiket a Mókus csoportba. Pedig viszonylag fiatal anyukának számítok, mert a korosztályom még tűsarkúban és kiskosztümben felnőtt emberek között elismerést és előléptetést kap. Pelenka meg szoptatós melltartó még rémálmában sem jön elő. Miközben én… Na, hagyjuk…
Szóval ízlelgetem… hogy bombanő… egy anya… én, anya, bombanő… anya vagyok, bombanő vagyok… jólesik mondogatni, bár tudom, hogy ez vicc, mert persze bombanő, hát az messze nem vagyok. Ami nem azt jelenti, hogy igénytelen, ahogy sokszor az anyukák fejéhez vágják, bár tény, hogy nem fodrász szárítja be a hajam heti kétszer, és nincs vörös körömlakkos, frissen manikűrözött kezem sem; persze ápolt vagyok, csak hát hogy is mondjam… olyan kövérke…vagyis formátlan…hiába nyomom Cindyvel, sajnos nem úgy nézek ki, mint ő. Plötty és unalmas vagyok. De ami még rosszabb, én nem én vagyok, nem az néz rám a tükörben, akit szeretnék, akit megszoktam régen, aki voltam. És nem, ez nem testképzavar, na jó, egy kicsit talán, de ez természetes valahol. Eltűnt a régi, fiatal, rugalmas test, ez már egy anyuka-test. A maga szépségében, gömbölydeden, striákkal, nem olyan feszes hasizmokkal, nem olyan feszes, viszont kiszolgált cicivel. És ez szép, megható, de egy pici veszteség-érzés azért ott van az emberben, hogy soha többet nem leszek olyan, mint rég. 30 éves vagyok, és ennyi volt. Ezt el kellene fogadnom. És a test egy dolog, azt könnyebb elfogadni, hogy megváltozott, de közben, hol vagyok én, hol van az én életem? Merthogy édesanya vagyok, igen, és ez olyan csodás, a legszebb dolog a világon. És tudom, irtó szerencsés is vagyok, hogy egyáltalán anya lehetek. Csak valahogy beleragadtam ebbe a szerepbe. Elengedtem a munkámat is, már csak ez van. Elvesztem, és nem találom a kiutat. Ki vagyok? Anya vagyok, de… bombanő is?… Igen, anya vagyok, bombanő… ismételgetem magamban…
És a kimondott szónak ereje van. És a ki nem mondott szónak is. Akkor még nem tudom azt, amit későbbi indiai mesterem tanít, hogy a gondolatnak hatalma van, teremtőereje van, hogy amit gondolsz, azzá válsz, hogy amit ismételten gondolsz, mondogatsz, mantrázol, azzal azt megerősíted, és elindítasz valamit, elindul a változás, és előbb-utóbb meg is történik…
És egyszer, tényleg megváltozik minden. Na, nem csak úgy, magától. 15 évvel később, már háromgyerekes anyukaként újabb “ajándékokat” kapok az élettől: új lehetőségeket, új távlatokat, új életutat, amihez a testem is alkalmazkodik. Vékonyabb, izmosabb és erősebb lesz, mint valaha, mert a mindennapos jóga és a futás – ami nemcsak munka, nemcsak szenvedély, hanem immár életmód is – testileg-lelkileg is átalakít.
De nem ezért leszek bombanő – ami meg már nem is számít, el is felejtettem ezt a régi mantrát, csak a férjem csodálkozik rám egy este, amikor vacsorázni indulunk, és piros ruhában elélibbenek, hogy úristen, ki ez a bombanő? – hanem mert ekkorra igazán nagybetűs NŐ leszek, erős, energikus, tudatos és határozott. És már tudom, anya vagyok, feleség vagyok, barátnő vagyok, futó vagyok, jógi vagyok, és hitem szerint halhatatlan lélek vagyok – so ham – de most, itt, ebben az életben elsősorban nő vagyok, ehhez való életfeladattal. És tudom már, ki vagyok én igazából. És ez jó.
A bombanőt azért meghagyom, időnként jól jön, a férjemnek legalábbis nagyon bejön. 🙂
Fotó: Márti
