„He did an amazing job today!” – fogadott az osztályfőnök a kapuban, széles mosollyal. Szóval a fiam remekül teljesített. Az első napján, egy amerikai iskolában. Senkit és semmit nem ismerve. Bocsánat, ez így nem igaz, mert néhány nagyon fontos angol szót már tud. Palacsinta, fagyi, szemetesautó, tűzoltóautó, kutya, macska és társai. Ettől még igaz, hogy olyan mély vízbe ugrott, ahol még sokára fog leérni a lába…
De kezdjük az elején: hogy kerülünk mi egy amerikai iskola kapujába?
Néhány hónapja a férjem munkája miatt New Jersey államba költöztünk. Rengeteget gondolkoztunk,
hogy vállaljuk-e ezt a kihívást, mert a sok kérdőjel mellett volt EGY, ami kiemelkedett: a nagyobbik
fiunk iskolája. Féltettük a teljesen idegen környezettől, de erősebb volt az az érzésünk, hogy meg
tudja ugrani az akadályokat. Bíztunk a híresen támogató, pozitív légkörben, szóval úgy döntöttünk,
leteszteljük személyesen is.
Egy helyes, kertvárosi általános iskolához tartozunk. Ádám Magyarországon elsősként kezdte,
Amerikában másodikosként folytatja ugyanazt a tanévet. Imádja a matekot, reméltük, azzal nem lehet
nagy gond. Angolul írni-olvasni pedig úgysem tud, bármelyik évfolyamra is ültetik…
A kezdés előtt az igazgatónő körbevezette az iskolában, és e-mailben elküldött minden tudnivalót.
Köztük egy videót, ahol bemutatja a vírus miatti óvintézkedéseket. A sorbanálláskor tartandó 6 láb
(ahh, ezek a fura mértékegységek!) távolságot úgy szemlélteti, hogy lefekszik a térkőre, és elmondja, körülbelül annyi helyet hagyjanak a gyerekek egymás között, mintha kinyújtóznának a földön. Ez a mozdulat elég is volt, hogy belopja magát a szívembe.
Aztán eljött az első nap, élesben. Szakadó hóesés, aggodalommal vegyes kíváncsiság és egy
teletömött táska – benne az iskolától kölcsön kapott tablet. Igazgatónő a kapuban, mindenkit
üdvözöl, minket különösen. Bekíséri Ádámot a terembe. Ő meg tartja magát, tartja, fegyelmezetten és
(a lehetőségekhez képest) egész nagy örömmel vág neki a kalandnak.
Hát, ez is eljött! – sóhajtunk fel a férjemmel hazafelé. Hívjuk a nagyszülőket, na, mit volt, hogy ment?
Megnyugtatjuk őket, hogy abbahagyhatják a körömrágást, nagyon jól sikerült a reggel.
A délelőtt mozgalmasan telik. Lasagne-t sütök, a kisebbik fiam segít benne, úgyhogy elképesztő sebességgel haladok. Elképesztően lassan. Közben kiderül, hogy a mosógépből ömlik a víz. Nem is értem, miből gondoltam, hogy csak úgy simán működni fog. Végülis, két napja vettük. Közben havat kell lapátolni, mert olyan tempóban esik, hogy ha így folytatja, nem tudunk kiállni a kocsival.
Mire mindennel elkészülünk, indulhatunk is a nagy iskolásért. Az első pillanatban látom, hogy jó
napja volt. He did an amazing job! Mert összegyűjtötte az összes, benne lévő bátorságot. Elhagyta a
komfortzónáját. Nyitott volt, rugalmas, kedves és udvarias. Szivacsként raktározott el mindent, amit
csak látott, hallott. Megtalálta az apró örömöket a napban – például hogy beleesett a hó az
uzsonnásdobozába, amikor az udvaron ettek, és meg tudta figyelni a hópelyheket.
Olyan büszke vagyok!
Frissítés: a büszkeség mellett már kicsit be is vagyok tojva, mert belenéztem a tankönyveibe. Ez itt a
másodikos anyag?!
Fotó: Pixabay
