Belovai Kristóf és felesége, Réka tavaly hozták létre a FUMO-t. Menő, online, funkcionális mozgásra kialakított tér. Profi és pontos, lendületes és vicces. Mint ők. Kíváncsi voltam, mi van a háttérben. Február lévén, Kristófot kérdeztem, és a felvillanyozó beszélgetés alatt nemcsak a munkájáról mesélt szenvedélyesen, hanem őszintén és igen inspirálóan mesélt a párkapcsolatukról is. Kalandos élettörténet és sok tanulás vezetett a mai helyzethez a szakmai és a magánéleti fronton egyaránt.
Ki vagy te?
Olyan maximalista építész, kaszkadőr és Kung-fu tanár, aki az emberiség jobbá tételét tűzte ki célul.
Négyéves korom óta tudom, hogy építész akarok lenni, ezt meg is csináltam. De mellette a sport és a mozgás a mindenem. A Kung-fuban találtam meg azt az utat, amiről azt láttam, hogy sokkal tovább vezet, mint egy átlagos sporttevékenység vagy közösséghez való tartozás. Tizenévesen elvarázsolt a távol-keleti misztikum, filmek és bölcsek világa. Később jobban látja az ember a realitást, lehet, hogy néhány mesterén is túl lát, ami egy természetes folyamat. Én is erre ösztönzöm minden tanítványomat, hogy lépjenek rajtam túl, legyenek jobbak, én csak egy lépcsőfok vagyok.
Innen hova?
A Kung-fu 15 évig nagyon aktívan az életem része volt (de ma is gyakorlom és fejlesztem benne magam). Ebben a folyamatban nagyon sokan lesérültek, köztük én is, olyan dolgoktól, amikre oda lehetett volna figyelni. Emiatt elkezdtem sporttudománnyal, sportrehabilitációval foglalkozni.
Nagyon régóta preventív jelleggel tanítok. Küldetésemnek érzem, hogy „vegyük el az orvosok munkáját,” próbáljuk megelőzni a sérüléseket. Ne jussunk el odáig, hogy be kelljen feküdni a műtőbe szétszakadt térdekkel. Nagyon becsülöm az orvosokat, és hatalmas szükség van rájuk – és bár tudom, hogy csúnyán hangzik -, de az a célom, hogy minél kevesebb munkájuk legyen.
Sokáig kerestem azt az utat és módot, hogyan lehetne minél több embert megszólítani ezzel a szemlélettel. A Kung-fu számomra örök szerelem, egy olyan út, ami egyszerre fizikai, mentális és lelki fejlődési lehetőség. De be kellett látnom, hogy kevés embert vonz, mert túlmisztifikálják.
Úgyhogy egyes elemeit kezdtem el közelebb hozni a mai emberekhez. Tradicionális Shaolin edzés mintájára kezdtük el a Mind The Step nevű lépcsős edzéseket Budapesten. Nagyon jó eredményeket értünk el vele, maratonisták, hosszútávfutók is edzettek velünk. De ezt is egyszerre csak 10-15 emberrel lehet csinálni.
Hogy lett ebből a FUMO?
Hát ebből még sehogy. Az építészetből kaszkadőrködésre váltottam, és amikor a forgatások megálltak, akkor kezdődött a FUMO…
Erről muszáj mesélned egy kicsit, mert a kaszkadőrködés nagyon izgalmasan hangzik. Neked milyen élmény volt?
Nagyon szeretek a színészekkel dolgozni, mert eszméletlen precizitást igényel. Többnyire arról van szó, hogy egy adott jelenetben oldd meg a pillanat töredékrésze alatt, hogy senki ne sérüljön meg, akkor se, ha éppen össze-vissza csépel a másik, jól is nézzen ki, és tudd, hogy hol van a kamera… Ehhez teljesen a jelenben kell lenni. Szerencsémre ért az a megtiszteltetés, hogy rögtön „A” kategóriás hollywoodi filmekben sikerült elhelyezkednem.
Ezek közül melyik film volt a kedvenced?
Szakmai szempontból az épp bemutatófélben lévő DŰNE. A féléves forgatás alatt három teljesen különböző harcnemre képeztek ki minket (Kali, Samurai kardtechnika és Grapling – a földharc egy formája), hogy a kamera előtt a leghitelesebben tudjunk mozogni. Ehhez Jackie Chan kaszkadőriskolájából hívtak ide „nagy öregeket,” kész legendákat, akikkel eszméletlen megtiszteltetés és élmény volt együtt dolgozni.
Több mint 50 filmben dolgoztam, mint pl. Die Hard, Hercules, Spy, Emerald City, 47 Ronin, a Strike Back-sorozat, Robin Hood, valamint, a Witcher-ben többek közt mint Henry Cavill rigger dublőre.
A legjobban talán azokat a kosztümös filmeket szeretem, ahol karddal, lándzsákkal, stb, tehát nem lőfegyverekkel lehet dolgozni, és teret engednek a koordinátorok a koreográfiák kitalálásában és megvalósításában.
Nagyon megütött, hogy hirtelen elvágta a Covid ezt a pályát?
Nem. A kaszkadőrmunka nagyon jó volt, de hiányzott a hivatástudat. Ráadásul kiszámíthatatlan munka, amit család mellett nehéz kezelni. Bár lehet, hogy marketing szempontból jobban hangzana, hogy igen, megütött, és mégis talpra álltunk. De nem így volt.
Mi ez a hivatástudat?
Nagyon szeretek tanítani. Nem megmondani, hanem inkább ajtókat nyitogatni az emberek előtt. És ha látnak valami számukra érdekeset, menjenek be. Sokszor csak ez a kezdeti löket kell, hogy valaki elinduljon az útján. Bemenni az ajtón én senki helyett nem tudok, de nyitogatni igen. Ezt szeretem csinálni, és azt még jobban szeretem, amikor az embereknek felcsillan a szeme, mert kiderül, hogy képesek valamire.
Nekem is voltak mestereim, akik megmutatták, hogy százszor többre vagyok képes, mint amit el tudok magamról képzelni. Csak kell az embernek valaki, aki kihozza belőle. A legprofibb mesternek is kell egy mester, akitől tud tanulni… Én nem vagyok mester, csak egy tanár vagyok. Ezek a gondolatok érlelődtek bennem, és a Covid ezt lehetővé tette.
Ránk fér a mozgás, igaz?
Az ülő életmód teljesen tönkreteszi az embereket, a gerincüket. Napi 10-14 órákat ülünk, a reggeliző asztalnál, a kocsiban, a munkahelyen, újra a kocsiban. Este a kanapén döglünk, mert jaj, de elfáradtunk. Ha erre elkezd az ember ész nélkül sportolni, többet árthat magának. Konkrétan meg kell tanítani az embereket futni, sőt sétálni, állni, ülni is. Ezért elkezdtem olyan saját struktúrájú edzéseket tartani, amikben lépésről lépésre vezetem a velem gyakorlókat, megfogom a kezüket, mert tudom, hogy ez nem egyszerű.
Ráadásul a home office és az egyéni vállalkozók világában nagyon nehezen teszik le az emberek a munkájukat és a napi stresszt. Ezért az edzés elején mindig van valami, ami kizökkent: stresszoldás, fókuszfeladat vagy meditáció.
A videókban átjön ez a lendület, a könnyedség, a humor. Hogy csinálod ezt?
Az egyórás struktúra úgy állt össze, hogy az első 20 percben van stresszoldás, lazítás, bemelegítés, mobility, törzsizom durrantás. És ha valakinek csak ennyi ideje van, csinálja csak ezt meg, és nincsen semmi baj.
Nem lelketlen videókat készítek, hanem sokszor kiszólok a kamerába, pl. hogy „Te most felemelted a térded” – erre persze érkeznek a kommentek, hogy „Honnan tudtad? Beépített kamera van?” Már nagyon sokat tanítottam, és tudom, hogy mik az általános hibák.
Mindig vannak változatos körök, minimális eszközigénnyel, egy kis challenge hogy megmérettessenek, nyújtás, pár perc pihenés, időnként Kung-fuval fűszerezve. Van, hogy az óra végén felolvasok egy zen történetet, amit el lehet vinni, hogy ne csak testi, hanem lelki út is legyen, amire amúgy nincs lehetőség a napi rohanásban.
Kik a stáb? Ki van a kamera mögött?
Én. Mindent én csinálok a videókkal. A garázst átalakítottam díszletté. Kifestettem, lepadlóztam, építettem egy díszletet hozzá, befektettem ebbe: vettem új kamerát, állványt, lámpákat. Jó mikrofont, mert sokszor kimegyek a természetbe, ott forgatok. Felveszem, és aztán én vágom meg, én effektelem, hangszín, fény, mindent.
Ehhez értek az építészetből, mert ott ezeket használtam. Az életem látszólag szétágazó dolgai összeálltak. Ráadásul ebben Rékával is együtt dolgozunk, mert ő intézi a háttérmunkát, és ezzel rengeteg terhet levesz a vállamról.
Most jött be a feleséged aláíratni valamit, mintegy illusztrálandó mindezt. A magánéletben milyenek vagytok együtt?
Szerintem szuperek. De emögött eszméletlen sok munka van. 6 éve vagyunk együtt, 3 éve vagyunk házasok, ez alatt az idő alatt megjártunk nagyon magas hegyeket és nagyon mély völgyeket is. Azt gondolom, hogy manapság komoly belső munka kell ahhoz, hogy egy fiatal pár együtt maradjon. Főleg, amikor megszületik a gyerek. És főleg, amikor a nő szülés utáni depresszióban szenved. Úgy látom, hogy ez borzasztó gyakori a mai világban.
Szerinted ez miért van?
Szerintem erről a mai társadalom tehet. Hiányzik az a támogató nagycsaládi közeg, ami korábban megvolt. Amikor több generáció élt együtt vagy közel egymáshoz, és tudtak segíteni. Egészen más az, ha egy nő úgy nő fel, hogy látja, mivel jár egy baba, milyen teendők, mekkora felelősség, stb.
Ezzel szemben most itt vannak a fiatal nők, agyonterhelve kötelességekkel, megfelelési kényszerrel és dolgozó hormonokkal, de kellő minta és támogatás híján.
Hogy látod, ezt hogy viselik a fiatal apukák?
Szerintem a mai férfiak többségéből hiányzik az a fajta kitartás és rendszerszemlélet, amivel rálátnának arra, hogy a nőnek most milyen nehéz. És hogy nem a férfival akar kiszúrni, hanem ő maga sem tudja, hogyan kellene jó anyának lenni. Mert nincsen mintája rá. Minta helyett van ez (a telefonjára mutat – szerk.), ahol van 4 millió információ, amiből 3.5 millió egymásnak teljesen ellentmond.
Miért olyan nehéz ez a helyzet?
Mert időnként feszültség van otthon, és veszekedés. És szeretnéd ettől megkímélni a gyereket. Nagyon sok türelem és intelligencia kell hozzá, hogy ezeken a mélypontokon úgy jussunk túl, hogy ne terheljük rá a gyerekre, és a mi kapcsolatunk se romoljon meg. Mert lehet, hogy akár évekig nem lesz otthon rend lelkileg, vagy csak ritkán. És ki kell várni, hogy megérjünk anyává és apává.
Mi ezen szerencsére túl vagyunk. Megjártunk nagyon mély völgyeket is, de most már kapaszkodunk fel a következő hegyre és borzasztó jól érezzük magunkat.
Mindig Te voltál a támogató fél?
Dehogy. Az elején voltak időszakok, amikor borzasztóan sokat vitáztunk és veszekedtünk, és sok idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, nem az én megoldásaim kellenek neki. Hanem hogy elfogadjam és átöleljem. Meg kellett tanulnunk egymás szeretetnyelvét. Azért ez egy férfinak pokoli nehéz tud lenni és talán ismeretlen is. De megtérül. Bámulatos volt az ő kitartása is felém, hogy mindezek után is még velem akart lenni.
Mit mondanál azoknak, akik éppen a völgyben vannak?
A nőknek azt, hogy ettől nem vagy szar anya, hanem ez most rohadt nehéz.
A férfinak pedig ott kell lenni támogatásnak. Akkor is, ha csak hátba rúgnak, mert mondjuk rajtad vezeti le a teljesen összezavarodott anya a feszültségét. Akkor is ott kell maradni, mert tudni kell, hogy ez el fog múlni, és lesz jobb. A sok türelmetlen ember ezt nem tudja kivárni.
Az egyik mesterem mondta nagyon régen, hogy „Az idő igaz, s eldönti, ami nem az.“*
Nagyon örülök, hogy beszélgettünk, és Kristóf ilyen őszinte és nyílt volt. Nemcsak a mozgás szeretetét adja át. Egészen másként hangzik egy exkaszkadőr harcművész szájából az, hogy nehéz a szülővé válás, mint amikor mi, fáradt anyukák panaszkodunk. Sejtettem, hogy érdekes beszélgetés lesz, de azt nem gondoltam volna, hogy gyakorlatilag arról beszélgetünk, amiért maga a MUM PARK létrejött. Köszönöm, és remélem más nehéz helyzetben levő szülőknek is reményt adnak a fentebbi mondatok.
Ha még egy kicsit is hezitálnál, nézd meg ezt a videót:
*Petőfi Sándor: Voltak fejedelmek
Fotók: Kristóf
