Czecz Fruzsina gasztropszichológusként olyan területen dolgozik, ami a szemünk előtt van, mégsem értjük, tudjuk igazán, hogy mit miért (t)eszünk.
A munkája és nemrég megjelent Terítéken a lélek című könyve kapcsán beszélgettünk. Olyan volt ez a beszélgetés, mintha a könyve folytatása lenne: jókedvű és tanulságos, humoros és elgondolkodtató egyszerre.
…
Bevallom, végig sírtam-nevettem a könyvedet. Szeretem azt a könnyed, beszélgetős hangnemet, ahogy fogalmazol. Tartalmas témákat igen érdekes és emészthető módon társz elénk – nem is volt kedvem letenni, csak amikor a fejezetek végén lévő önismereti kérdéseken elmélkedtem.
Már az első oldal megérintett: a nagyszüleidnek ajánlod a könyvet. “Nagymama csodálatos bejglijére, és a Nagyapával töltött, utánozhatatlan reggelikre emlékezve.” Ez a szeretet az ételek és az általuk hordozott többlettartalom iránt már gyerekkorod óta az életed része, vagy később alakult ki? Hogy válik valaki gasztropszichológussá?
A sütés-főzés és maga az étel mindig sokféle érzelmet közvetített (és közvetít ma is) a családunkban. Ebből gyerekként annyit vettem észre, hogy a nagymamám különösen igényli, hogy dicsérjük az ebédet, vagy hogy a szüleim mennyire lelkes és odaadó házigazdák, ha vendégeink jönnek. Én is gyakran mentem a konyhába, a gyerekszakácskönyveim már maguktól kinyíltak bizonyos oldalakon. A kedvencem a házi készítésű marcipán volt. Ha valaki megbetegedett, teát, limonádét, reggelit csináltam neki, és szívesen sütöttem saját kezűleg a szülinapi tortákat. Tehát mindig is az öröm, szeretet, gondoskodás kapcsolódott az ételhez.
Már évek óta pszichológusként dolgoztam, amikor főzés közben megfigyeltem, hogy milyen remekül lehet önismereti terepként használni a konyhát.
Ezután a bizonyos főzés után beleástam magam a témába, és a gasztropszichológia lett a fő szakmai területem.
Az anyai minőség olyan erősen összefonódik a táplálással, gondoskodással, az ételeken keresztüli önkifejezéssel, hogy szerintem ebben a témában minden anyukának érdemes lenne elmélyednie. (És persze nemcsak anyukáknak, mert ez a témakör mindannyiunkat érint.) Azt írod, hogy
“Előfordul, hogy a szülők, nagyszülők sem tudják elégszer vagy eléggé kifejezni a szeretetüket, ezért inkább feltálalják. Táplálás, kényeztetés, figyelmesség […], törődés, bizalom – mind ott vannak a tányéron.”
Szerinted ezt egészséges mértékben “űzzük”, vagy már túltoljuk a szeretet étellel való kifejezését?
Mintha egyre többször fordulna elő túlzás, mert egyre többször szeretnénk pótolni valamit. Időt, figyelmet, törődést. Ezekből kevés jut, és az étel jó „eszköz” arra, hogy kitöltsön hiányokat. Fontos kiemelni, hogy a kínálgatás (vagy akár tukmálás) mögött szinte mindig jó szándék húzódik. Hadd adjak! Hadd szerezzek örömet! Hadd segítsek! A kedvesség és igyekezet mindenképpen értékelendő, de nem jelenti azt, hogy mindent el kell fogadni, amivel kínálnak – ahogy az életben sem. Érdemes megtanulnunk, hogy miként tudjuk finoman, de határozottan jelezni egy vendégségben, hogy hol vannak a határaink. Ha pedig magunkon vesszük észre, hogy túlzásba estünk etetés-kínálás terén, figyeljük meg, vajon mi lehet a másik ember szeretetnyelve?
Mi az, amivel nem ehető formában fejezhetjük ki a kedvességünket?
A gyerekek előtt én nem voltam valami nagy konyhatündér, most viszont rengeteg időt töltök főzőcskézéssel. Te említetted, hogy a kezdetektől szívesen főzöl, de van-e valami, ami a srácok érkezésével változott, alakult nálad?
Elég rossz voltam tervezésben – már ami a vásárlást, főzést illeti. Nem készültem fel eléggé például egy előttem álló hétre, hajlamos voltam ad-hoc kitalálni, hogy mit készítek. Az anyasággal ez változott, kicsit tudatosabb lettem, mert gyerekekről gondoskodni más felelősség, mint ha csak két felnőtt él együtt. Még mindig sokat improvizálok, de legalább már ügyesebben, átgondoltabban vásárolok be. Anyukám is fogja olvasni ezt a cikket, úgyhogy inkább úgy fogalmazok: kicsit ügyesebben, kicsit átgondoltabban vásárolok. Hozzá képest sehol nem tartok – ezen mindig jót nevetünk. De ha már a főzés és az önismeret kapcsolatát emlegettem: pont így működöm a hétköznapokban is. Belecsapok valamibe, majd menet közben alakítom. Nekem így komfortos.
Végre kettesben! – Czecz Fruzsina gasztropszichológus könyvével randiztam
Gasztropszichológus vagy, ezt is tanítod, és Önismeret gasztronyelven elnevezésű tanfolyamaid is sorra indulnak. Ennyi és ilyen mélységű gasztropszichológiai munka mellett még előfordulhat az, hogy csak úgy simán megeszel mondjuk egy szendvicset, vagy már mindig minden mögött látod a mélyebb jelentéseket? Mennyire hatja át ez a szemlélet a mindennapjaidat?
Ahogy a fogorvos sem vizsgálja át óránként a fogsorát, úgy én is le tudok ülni „csak úgy” enni. (nevet) Viszont – maradva az előbbi párhuzamnál – az is igaz, hogy az orvos tudja, milyen a helyes fogápolás. Hamarabb észreveszi, ha gond van a fogával, és be kell avatkozni.
A munkám miatt sokkal jobban figyelek arra, hogy az étkezés ne rohanás, hanem teljes élmény legyen, mert így a lelket is táplálja.
Kutatásokból tudom, hogy a zöldségek és a halételek mekkora szerepet játszanak a mentális egészség megőrzésében, tehát erre is fokozottan figyelek. És talán az átlagnál hamarabb „nyakon csípem” az érzelmi evés jeleit is, amikor nem fizikai éhség miatt eszem, hanem valami pótlásaként.
Hol megkönnyebbülve, hol a fejemet fogva olvastam a kisbabás, kisgyerekes részeket. Ezek szerint tényleg nem lehet megúszni ennek az időszaknak a küzdelmeit. Te is átmentél ezen, kétszer is. Mit tanácsolnál az anyukáknak, hogy lehet ép ésszel és lélekkel megélni a gyerekek első éveit? Például, hogy a csudába lehet magunkat is táplálni akkor, amikor a hideg kávé és a gyerekek maradéka a fő táplálékunk? Hogyan lehet becsempészni az öngondoskodást a mindennapokba ilyen élethelyzetben?
Szerintem a kezdeti időszakban a segítségkérés (és elfogadás!) az egyik legnagyobb kincs. Azzal gondoskodni önmagunkról, hogy hagyjuk, más gondoskodjon rólunk. Az étkezésünkről. A család, a barátok, a szomszéd nyugdíjas néni vagy a közeli kisvendéglő. Bizonyos szempontból mindegy. Meleg, tápláló ételhez jutunk, amivel nem nekünk kell dolgozni. Nem véletlenül találták ki régen a komatálat, amit a faluban telepakoltak finomságokkal. A segítségkérés fontossága a gyermekágyas hetek után is megmarad.
Bármennyire is erősek és ügyesek vagyunk, nem kell mindent egyedül megoldanunk.
Az étel típusa és maga az étkezés sokféle helyzetet, szerepet leképez. Amikor a gyerekek maradékát tekintjük a saját ebédünknek, az azt jelzi, nagyon hangsúlyos az anyai énünk, és még nincs lehetőségünk vagy kedvünk ebből kilépni. Ahogy újra bontakoznak bennünk a felnőtt/női/munkatársi/barátnői szerepek, szépen lassan módot találunk a meleg kávéra és egy teljes adag ebédre. Már tudunk távolodni az anya-gyerek szimbiózistól.
Ezzel nagyon beletaláltál. Úgy tűnik, én is mehetnék a régi dolgaimmal esettanulmánynak a könyvedbe…
Minden esettanulmányt izgatottan olvastam – kicsit izgalmas leskelődés is belelátni mások működésébe, megismerni a történetüket. Van azóta kedvenc eseted, ami a könyv születése óta történt és szívesen megosztanád?
Minden esetet más miatt tartok fontosnak, így kedvencem soha nincs. Vannak viszont olyan mondatok, amik különösen maradandóak. Ilyen például, amikor egy negyvenes férfi megfogalmazta, hogy stressz vagy konfliktus esetén a konyhasziget mögé vonul. Törölget, tesz-vesz, főzni kezd. Bástyaként használja a pultot, mintha attól remélné a védelmet. De mostanában külföldön élő magyarok honvágyhoz kapcsolódó ételeiről is sokszor hallok. Úgy tűnik, a túró az egyik legerősebb hiány, nagyon sok emléket őrzünk ebben az ízben. A mama húzott rétesét, a nagy, családi túrógombóc vagy túrós csusza főzéseket és a Túró Rudit, amitől pár percre mindenki gyerekké válik.
Ha érdekel a gasztropszichológia, mindenképp látogass el Fruzsi gasztropszichologia.hu oldalára és kövesd a munkáját a Facebookon is.
Fotó: Kacziba Márta
