Mindig felhúzom magam, amikor valaki megkérdezi tőlem, hová tűnik a nőkből a könnyedség, lazaság, játékosság, amikor anyává válnak? Megmondom hová: a szülőszobán marad! Elcseréljük! Hogy mire? A felelősségvállalásra, a féltésre, az aggódásra! Hogy jó csere-e? Baromira nem, mi is tudjuk, de mit tehetnénk? A kutya sem kérdezi meg, hogy szeretnénk-e? Kifejezetten sajnáljuk, hogyha elveszett, és próbáljuk is visszacsalogatni az életünkbe, csakhogy ez nem is olyan egyszerű.
Mert mi is szívesebben hasalnánk egy pléden, a lábunkat lóbálva és a könyvünket olvasgatva, ahelyett, hogy a gyereket kísérgetjük kézen fogva a hintától a csúszdáig, onnan a homokozóig, majd vissza a mászókához, nehogy összetörje magát. Mi is szívesebben kávézgatnánk és trécselnénk a barátnőinkkel, miközben a gyerek épp a park legmagasabb fájára mászik fel, de ehelyett a körmünket rágva rohangálunk a fa körül, hogy Szűz Mária, csak le ne essen. Vagy amikor először szalad be a Balatonba másik 30 totyogó gyerek mellé, mi pedig ott állunk fölötte, a szemünket le nem vesszük róla, még beszélgetni sem merünk, nehogy véletlenül szem elől tévesszük a tömegben. Igen, így van! Aggódunk! Minden percben. És amikor nagyobbak lesznek és a saját útjukat járják, akkor még jobban, mert már nem is látjuk, hogy mit csinálnak…
Ez nem azt jelenti, hogy mi már nem szeretjük, vagy nem értjük a játékot! Dehogynem! Csak próbáljuk többé-kevésbé mindennek megtalálni a maga helyét és idejét. Próbálunk keretet adni a hétköznapoknak, szabályokat felállítani, amikhez később vissza lehet nyúlni, amikre a jövőben építkezni lehet. És igen, ehhez gyakran nemet kell mondani. Többször is, mint szeretnénk.
A kedvencem, amikor azt hallom, hogy az Apák sokkal jobb fejek, mert velük lehet mókázni, és Ők mindent megengednek. Például hogy este sokáig fennmaradjanak, mert reggel nem nekik kell kikönyörögi őket az ágyból, hogy ne késsenek el a suliból. Vacsora után is megengedik, hogy édességet egyenek, de aztán Anya az, aki az ágy mellett térdelve masszírozza a fájó pocakokat. Az esti birkózás is jó móka, kivéve, hogy utána aztán órákig nem tudnak elaludni… és még sorolhatnánk.
Könnyen vállalja a „játékos pajtás” szerepét az, aki este csak akkor ér haza, amikor már kész a lecke, megvoltak a különórák, össze vannak pakolva a játékok, és csak le kell ülni a vacsoraasztalhoz. Az nem látja, hogy mennyi verejték, könyörgés vagy veszekedés árán jutott el Anya idáig.
Nagyon nem könnyű megtalálni az egyensúlyt a túl szigorú és a túl engedékeny szerepek között. Persze, azt is tudom, hogy van olyan család, ahol fordított a felállás. Apa a szigorú, aki elvárja a tiszteletet és betartatja a szabályokat, míg Anya az engedékenyebb. De végső soron, valakinek vállalni kell ezt a szerepet minden családban, mégpedig jó lenne mindezt úgy csinálni, hogy a gyerekek se az „őrmestert” lássák bennünk.
Erről a témáról további beszélgetéseket fogok kezdeményezni szakértőkkel a MUM PARK LIVE-on, és remélem, sokaknak segítségére lehetünk majd vele.
Addig is, ha még nem láttátok, nézzétek meg a Czecz Fruzsina pszichológussal készült interjúnkat. Nagyon érdekes dolgokat mesélt nekem a gyerekek haragjával és annak levezetésével kapcsolatban!
Fotó: Andi