Hurrá, nyaralunk!

A Balatonnál

Idén többféle nyaralási tervvel is készültünk a nyárra. Négy hét, négy teljesen különböző felállásban:

Első hét: Mamához megyek a gyerekekkel Balatonra.
Második hét: Mindenki elmegy valahová, és egyedül vagyok itthon.
Harmadik hét: Négyen utazunk Sárvárra.
Negyedik hét: Apa és Anya repülőre száll, és elhúz pár napra édes kettesben.

Na eddig ebből csak az első valósult meg, vagyis fogtam a gyerekeket és lementünk egy hétre a Mamához. Mert a két felnőtt- két gyerek mindig jobb felállás, mint az egy felnőtt- két gyerek, főleg, ha strandolás is szerepel a tervekben.
A napjaink nagyjából ugyanúgy ismétlődtek; reggeli, délig strandolás, ebéd, szieszta, medencézés, dinnye evés, vacsora, fürdés, alvás. Ezt nyomtuk minden nap!

Mivel szinte egész héten kánikula volt, -és ugye felelős anya nem viszi a gyerekeit déltől a napra, nem beszélve a tömegről-, ezért reggelente 8 körül keltünk, megreggeliztünk, felpakoltuk a strandos felszerelést, és lementünk a strandra. Persze csak a legszükségesebb holmikat vittük, semmi extra: 1 pléd, 4 törölközők, hűtő táska, kulacsok, homokozó játékok, gumimatrac, óriás felfújható „krokodilizé”, mini szörfdeszkák, váltó ruha, kispárna, anyának könyv, rejtvényújság… hátha arra is lesz idő…és amikor bátorkodom megkérdezni, hogy nem lehetne-e ebből valamit esetleg itthon hagyni holnapra, akkor megvető pillantásokkal kísérve jegyezték meg, hogy mit izgulok, úgyis kocsival megyünk.

Jól van -gondolom- korán van, remélhetőleg még lesz parkoló közel a bejárathoz, úgyhogy engedek…nyaralunk ugyebár. Mint a málhás lovak, felpakolva érkezünk a kasszához, pénzt persze nem vettem elő, úgyhogy gyorsan mindent ledobálok, szerencsére nincs sor, gyorsan bejutunk. Ahogy besétálunk, meglepődve tapasztalom, ahhoz képest, hogy kilenc óra van elég sokan vannak, de amikor jobban megnézem, rájövök, hogy szinte kivétel nélkül gyerekes családok, akik a homokozó körül, az árnyékban tömörülnek. Na mi is pontosan oda tartunk. A strand többi része egyenlőre kihalt.

Még le sem pakolok, már csak a hátukat látom, ahogy rohannak a vízbe, úgy kiabálok utánuk, hogy a táblánál beljebb ne menjenek.
Szépen nyugodtan kipakolok, elegem van az állandó kapkodásból. Csak akkor veszem észre, hogy egész erősen fúj a szél, amikor odasétálok hozzájuk a partra. Otthon észre sem vettem. Ahogy bemegyek a vízbe, megállapítom, hogy nem sokkal tűnik melegebbnek, mint áprilisban, bár már most 26 fok van.

Elég nagyok a hullámok, lehet, hogy mégsem kellett volna beengednem őket olyan messzire. Persze mindketten tudnak úszni, de hát a Balaton az nem uszoda. Lopva a vízi-mentőkre sandítok, egy pillanatra elönt a megkönnyebbülés, amikor látom, hogy ketten is ülnek a toronyban, de amikor a piros gatyájuknál alaposabban megvizsgálom őket, rájövök, hogy egyik sincs még húsz éves. Erre inkább fogom magam és a gyerekek után indulok…
A délelőtt gyorsan eltelik, délig a színüket sem látom, akkor aztán kezdődik a szokásos nyafogás; éhes vagyok, kérek fagyit, lángost, palacsintát…de nem engedek. Pakolunk, és megyünk haza ebédelni. Kifelé menet már hosszú sorban várakoznak az emberek a bejáratnál, és tapasztalatból tudom, hogy ez az áradat estig nem fog elapadni. Rögtön az jut eszembe, hogy milyen jó, hogy mi már kifelé megyünk.

Ebéd után javaslom, hogy mindenki aludjon egyet, de úgy tűnik, én vagyok az egyetlen, aki elfáradt. Hálás köszönömöt mondok Anyunak, és már megyek is felfelé a lépcsőn a besötétített, lehűtött szobába. A délutáni alvás az a fajta luxus, amit csak ilyenkor engedhetek meg magamnak, úgyhogy lelkiismeret-furdalás nélkül alszom másfél órát. Fél háromkor arra ébredek, hogy megy a sutyorgás az ajtóm előtt, vajon mehetnek-e már a medencébe, mert én ugye azt mondtam, háromig nem lehet, de ők már addig igazán nem bírják ki. Némi egyezkedés után megállapodunk, hogy ha mindenkit bekentem naptejjel, és a napernyőt kinyitottam a medence felett, akkor be lehet menni.

Ahogy kilépek a teraszajtón rögtön mellbe vág a forróság. Atya Isten, hát én tuti nem jövök még ki. Amint elhúznak pancsolni, főzök egy kávét és letelepszem a könyvemmel a kanapéra. Tompítva még hallom az őrült fröcskölés, civakodás hangjait, látom, hogy akkorák a hullámok a medencében, mint a viharos tengeren, csoda, ha estére marad benne víz. Aztán ezt is elengedem. Ott van Anyu, majd Ő elrendezi. De jó is ez…
Este hatkor, úgy könyörgöm ki őket a vízből, hogy esetleg én is bemehessek egy kicsit.

Persze a nap már nem süt ide, de azért így is jó lesz. Ráfekszem a matracra és csak heverészem. Tíz nyugalmas perc telik el így, nagy csámcsogások közepette, amikor meghallom, hogy suttogva arról egyezkednek, vajon jó ötlet-e a matraccal beleborítani a vízbe, vagy nagyon ki fogok akadni. Nálam ugyebár sosem lehet tudni. Az egyiknek több esze van, mint a másiknak- vagy csak jobban ismer-, de végül letesznek róla. Azért csendesen utánuk szólok, -csak a biztonság kedvéért-, hogy ha meg merik próbálni, akkor ma 7-kor lesz villanyoltás. Erre gyorsan elpucolnak.

Lassan beszivárognak az agyamba az esti rutinfeladatok, ráadásul a medencét is ki kell takarítani. Ezt ugyebár az Apám minden áldott este szó nélkül megcsinálta nekünk, hát most már nekem kell. Érzem, hogy a gondolatra máris könnyek gyűlnek a szemembe, de erőszakkal visszapislogom őket. Most nem akarok erre gondolni…
Kihorgászom a játékokat, bogarakat, füvet és egyéb felismerhetetlenre ázott dolgokat, közben megállapítom, hogy legalább tíz centi hiányzik a vízből, úgyhogy amíg a paradicsomokat kötözgetem, a medencét is újra töltöm.

Mire végzem, már vacsoraidő van. Mindenki farkaséhes, – hiába most ettek meg egy fél dinnyét ketten-, a víz meg a nap kiszívta belőlük az összes energiát. Arról nem is beszélve, hogy a Mamánál lehet fehér kenyeret, kiflit, zsemlét enni, ami otthon persze sosincs…
Kilenckor már ágyban vannak, még pár percig hallom a csacsogást, de hamar elcsendesednek.

Aztán már csak hárman ülünk az étkezőben, Dédi, Anyu meg Én. Hárman, három külön generáció. Egy pillanatra elfog a múlandóság érzése, de aztán előveszem a römikártyát, mint a „régi szép időkben” és megbeszéljük, hogy addig játszunk, míg mindenki legalább egy kört nyer. Na, ezt gyorsan elengedjük, amikor a Dédi már a harmadik kört nyeri zsinórban…olyan sokáig azért nem fogok tudni fent maradni. Jókat nevetünk, és arra gondolok, kár, hogy a Húgom nem tudott jönni. Az lett volna az igazi.
Tizenegykor már mindenki ásítozik, úgyhogy Anyuval nagy duzzogva elfogadjuk a vereséget és eltesszük magunkat másnapra. Mielőtt elalszom, arra gondolok, hogy mennyi minden történt és ez még csak az első nap volt.

A hét több napja hasonló forgatókönyv szerint zajlik, a gyerekek egy percig nem unják meg, amúgy én sem. Csak pénteken döntünk úgy, hogy a reggeli helyett az esti fürdőzést választjuk. Na, az nagy hiba volt. Fél 8-kor érünk a strandra, ahol irgalmatlan nagy a tömeg. Még a gyerekek is megütköznek rajta. Nincs egy talpalatnyi hely sem, látszik, hogy akik ma lejöttek strandolni, azok közül még senki sem ment haza. Miért is tette volna? A levegő és a víz is jó meleg, ráadásul még órákig nem fog besötétedni.

Ki sem pakolok, úgy is csak megmártózunk, és húzunk haza. Részemről akár a mártózós részt úgy ahogy van ki is hagyhatnánk és térhetnénk is rá a hazahúzásra, de hát, ha már itt vagyunk… és persze meg is ígértem. A víz olyan zavaros, mintha egész nap markolókkal keverték volna, eszemben sincs alámerülni, de az iszap így is minden egyes testnyílásomon bejut.
Döbbenten veszem észre, hogy a vízi-mentők tornya üres. Ezek szerint 7 után már mindenki a saját felelősségére nyugodtan megfulladhat, vagy mi a fene? Oké, csendes a víz, nincsenek nagy hullámok, de rengetegen vannak. Szó szerint, mint a heringek. Megbeszéljük Anyuval, hogy ki melyik gyerekre figyel és a szemünket le nem vesszük róluk.

Fél 9-kor végre hazaindulunk. Hulla vagyok. Az idegeim rongyokban. Nem bírom én ezt a stresszt. Mire lefürdenek egy kisebb fajta Balaton marad utánuk a kádban. Tízkor együtt fekszem le a gyerekekkel. Nem tudom, ki alszik el hamarabb, de nem hiszem, hogy nagyon lemaradnék.

Szombaton már otthon maradunk- tanulva a tegnap estéből- jó lesz nekünk a medencében. Vasárnapra végre megérkezik a hetek óta várt eső. Ebéd után már négyesben indulunk haza. A 71-en végeláthatatlan kocsisor araszol az autópálya felé. A hátsó ülésre pillantok, két fáradt, de boldog gyerek vigyorog rám. Abban a pillanatban tudom, hogy megérte. A következő gondolatom, már az, hogy vajon hol van az a nyavalyás nyakpárna? A francba, már megint a csomagtartóban maradt. Na nem baj, a pulcsim is jó lesz és már alszom is…

---

_{Fotók: Andi}