Online tanulok – De miért is én?
Rájöttem, hogy mit rontottam el tavaly tavasszal, amikor először álltunk át az online oktatásra. Én akartam tanulni a gyerekek helyett. A saját felelősségemnek éreztem, hogy minden feladat hibátlanul, időre meglegyen, és saját kudarcnak, ha valami nem sikerült. Hiszen a kicsi még épp csak elkezdte az iskolát – gondoltam -, hogyan is tudná önállóan megoldani?
Azt tudni kell, hogy én szándékosan távol tartottam a gyerekeimet az online világtól. Időrablónak és veszélyesnek tartottam, és tartom a mai napig. Látom, hogyan szippantja be a gyerekeket, és fosztja meg őket minden szabadidejüktől, és az összes kreatív gondolatuktól. Ami időt korábban a szabadban bunkerépítéssel, fára mászással, „kutya kiképzéssel”, meg egyéb aktív tevékenységgel töltöttek, azt most a szobájukban a gép előtt, vagy a telefonon lógva töltik.
Iszonyatosan nehéz őket motiválni. Még a lányom hagyján, Ő egész ügyesen boldogul, de a kicsi? Az katasztrófa. Ő is, mint az átlag 8 évesek, csak azért szeret iskolába járni, mert ott vannak a barátai. A „Tanulás nagyon fontos”, meg a „Le fogsz maradni a tananyaggal” és hasonló marhaságok teljesen hidegen hagyják. Így hogyan veszel rá egy gyereket az otthon tanulásra, amikor a számára legfontosabb motivációt, a barátokat vesszük ki a képletből? Ha legalább délután együtt lóghatnának, de persze még azt sem lehet.
Nem baj! Megfogadtam, hogy idén akkor sem tanulok a gyerek helyett. Ez nem az én leckém. Nekem is megvan a sajátom. Persze, itt vagyok, és mindig segítek, ha kéri, de nem ülök mellette egész nap és könyörgök/üvöltök felváltva, hogy csinálja már. Nem ellenőrzök le minden egyes szót vagy számolást, amit leír, és igen, hibásan is beküldöm az anyagot, mert egyrészt a suliban is így adná be, másrészt, ha visszaküldi a Tanító néni, akkor nem én vagyok a „rossz zsaru”, aki mindent duplán csináltat meg a gyerekkel.
Hozzá kell tennem, hogy a világ mázlistái vagyunk, mert mindkettőjüknek szuper osztályfőnöke van. A két legfontosabb tulajdonsággal büszkélkedhetnek, amit egy tanár magáénak tudhat, mégpedig, hogy szeretnek tanítani, és szeretik a gyerekeket. Hát nekem ennyi elég is. Én a többiektől sem várnék el ennél többet. Ez egy általános iskola. Itt nem zseniket kellene képezni, hanem a kíváncsiságukat és a lelkesedésüket kellene valahogy életben tartani – ami megvolt bennük, amikor járni, beszélni, enni, öltözni tanultak -, hogy szeressenek olvasni, szeressék a magyar irodalmat, mert olyan szép, és szeressék a matematikát is, mert, ahogy drága Tanár bácsink mondta, „az minden tudomány alapja”.
Szerencsések vagyunk, mert közös elveket vallunk, így a céljaink is azonosak: a gyerek fejlődése. Csak egy „apró” különbség van közöttünk, mégpedig, hogy Ők tudják, hogyan kell tanítani. Ismerik az eszközöket, és sok-sok éves tapasztalat áll mögöttük. Hát nekem ebből semmi sincs.
Viszont én vagyok az Anya – az egyetlen 🙂 -, és a saját hatáskörömön belül kell maradnom. Úgyhogy most hátralépek. Támasz leszek, de nem tanulok helyettük. Ha hibáznak, kijavítjuk, ha lemaradnak, majd bepótoljuk, de nem vagyok hajlandó a kapcsolatunkat feláldozni, és „csatatérré” változtatni az otthonunkat, csak azért, mert ezt hozta az élet. Egészségesek vagyunk, együtt vagyunk, a többit meg majd megoldjuk valahogy.
Photo by energepic.com from Pexels
