Tegnap éjjel megint veled álmodtam. Gyakran megesik. Úgy tűnik, mintha gyakrabban történne, mióta elmentél, de lehet, hogy érzéki csalódás. Talán azért érzek így, mert máshogy nem láthatlak már, csak az álmaimban. Szerencsére a képek korábbról jönnek, teljesen hétköznapi jelenetek. Jössz felfelé a pincéből és hozod a szerszámaidat, máskor kint vagy az udvaron és vágod a fát, most pedig a Maminál voltál és a szőlőt metszetted. Ott voltam, láttalak, beszéltél hozzám és egészséges voltál.
Hálás vagyok ezekért a képekért, mert így tudom, a tudatalattim ilyennek őrzött meg téged; erősnek, fiatalnak, határozottnak. Sajnos, amikor ébren vagyok, akkor nem kerülhetem el a szörnyű emlékeket.
Látom, ahogy a szőlő mellett állunk a barackfa alatt. Te dolgozol, és csak ott vagyok veled. Magyarázol valamit, én meg úgy teszek, mintha érteném, pedig nem. Meg sem fordul a fejemben, hogy jobban kellene figyelnem. Miért is? Hisz rengeteg időnk van még.
Hát tévedtem. Ez volt az utolsó alkalom, hogy metszeni láttalak. Bárcsak jobban figyeltem volna! Nem a metszésre, hanem rád. Arra, amit mondasz. Akkor gyakrabban mondhattam volna, „Apa, igazad van”.
Bárcsak neked mondhatnám el és nem az üres falaknak. Igazad volt. Nem mindenben, de én is igazságtalan voltam veled. Tudod, rohadt nehéz elfogadni, hogy a szüleink is hibázhatnak. Valakiről, akiről azt gondolod, tévedhetetlen, egyszer csak kiderül, hogy nem az. Ilyenkor tényleg úgy érzed, kicsúszik a lábad alól a talaj.
Nagyon dühös voltam rád, téged hibáztattalak és bár nem mondtam, tudtad. Azt is tudtad, hogy ebből már nincs vissza. Emlékszem az arcodra, engem néztél, nem a többieket. Nekem mondtad, mintha én erősebb lennék. Hát nem vagyok, és nem is akarok úgy tenni, mintha az lennék.
Miért nem vigyáztál jobban magadra? Ha nem a magad, akkor a mi kedvünkért? Miért kellett máris elmenned? Valahol nagyobb szükség volt rád? Nem hiszem. Négy nő maradt hátra utánad, akiknek fia, férje és apja voltál. Mi lehet ennél fontosabb?
De már nem haragszom, most már csak szomorú vagyok. Sajnálom az elvesztegetett időt és a meg nem élt éveket. Már semmit sem tehetek. Aztán eszembe jut, hogy egy valamit mégis. Vigyázhatok magamra. A szeretteim kedvéért. Mert valakinek én is lánya, felesége, anyja és testvére vagyok. Valaki szeret engem, akinek hiányoznék, ha nem lennék.
Úgyhogy minden este bemegyek a gyerekeimhez, odabújok melléjük és elmondom nekik, hogy bár messze nem vagyok tökéletes, mindennél jobban szeretem őket, és ha a hibátlanságot nem is, de a feltétel nélküli szeretetet elvárhatják tőlem.
Photo by Matthew Henry from Burst
