Akárhányszor előkerül a SLOW téma, mindig arra gondolok, hogy ez mind nagyon szép és jó, és persze fontos is, na de gyerekekkel hogyan? A gyerek természetével teljesen ellentétes a „lassítás”. Amint megtanul járni, máris rohanni akar, még az ágyban is jár keze-lába (meg a szája). Alig bírom rábeszélni, üljön már le egy pillanatra, legalább addig, amíg eszik egy falatot, de arra sem ér rá. Fontosabb dolga van! Szalad!
Pedig érzem, néha tényleg jó lenne lassítani egy kicsit. Minden pillanatot a maga ritmusában megélni. Én is ismerek olyan szülőket, akiknek megy, de én alapvetően pörgős természetű vagyok. Szeretem minden nap a lehető legtöbb feladatot elvégezni. A hatékonyság érdekében tökéletesre fejlesztettem az „egyszerre több dolgot is tudok csinálni” tudományomat. Nálunk kora reggeltől egészen addig, amíg a gyerekek ágyba nem kerülnek, elég feszes tempóban telik a nap. Ébresztő, reggeli, öltözködés, suliba be, munka, suliból haza, ebéd, különórák, lecke írás, tanulás, vacsora, fürdés, mese, alvás. Persze a hétvégék és a szünetek nem ilyen kötöttek, mindig próbálok kompenzálni, de gyakran még akkor is azt érzem, kevés az idő.
Az egyetlen hely, ahol azonnal lelassulok, amint az ajtón belépek, az a jógaterem. Olyankor nem nézem az órát, a telefonomat, sem az üzeneteket. Nem az előttem tornyosuló feladatokra gondolok, hanem arra, hogy ki tudjak kapcsolni. Érdekes, ott megy.
Az órák után minden egyes alkalommal azzal az üzenettel bocsátanak minket útra, hogy próbáljuk a magunkban megtalált nyugalmat és békét a lehető legtovább megőrizni. Mindig mosolygok magamban. Pontosan tudom, hogy ez az állapot addig fog tartani, amíg a gyerekek délután be nem szállnak az autóba.
Akkor aztán egyszerre kezd mindenki beszélni, és onnantól kezdve versenyt futunk az idővel. Rohanunk haza, hogy legye idő enni, átöltözni, felszereléseket összepakolni, aztán már robogunk is tovább, egyszerre vagyok két helyen, várok, futok tovább, ott is várok, aztán mikor mindenki megvan végre, rohanunk haza, mert még ott a lecke, a tanulás, és már este is van, vacsorázni kell, jöhet a fürdés, és a mese, az aztán végképp nem maradhat el! Már megint elmúlt a lefekvési idő, de hát még oda is kell bújni, mert most lehet még a sötétben titkokat elárulni. Most már végre lassul, el-el maradnak a szavak, és hamarosan megérzem, már csak én vagyok ébren. Még pár percig hallgatom a szuszogást, aztán kiosonok a szobából, most már én is lassulok. Már nem rohanok sehová. Ez a nap is elszaladt.
Talán, majd holnap újra próbálkozom a slow-val, ma meg csak örülök, hogy minden rendben ment, még ha egy kicsit rohanós is volt…
Photo by Nicole De Khors from Burst