Mindenkinek mást.
A gyerekeknek valószínűleg a szeptember elsejei tanítás vagy óvoda kezdetét. Az Apáknak a két-három hetes nyári szabadság utáni első nap az irodában, de az Anyáknak ez akár egy hosszú-hosszú évek óta tartó otthonlét utáni első munkanap is lehet. Mindannyian másként éljük meg, amikor „újrakezdünk” valamit, amit korábban kényszerből vagy akár szabad akaratunkból hagytunk abba.

Azonban van valami, ami mindannyiunkban közös: mégpedig a vágy, hogy TÁMOGASSANAK bennünket a döntésünkben.

E nélkül ugyanis nagyon nehéz lesz újratervezi. Minden elismerésem azoké a nőké, akik önerőből, szabad akaratból álltak a saját lábukra és egyedül véghezvitték a terveiket. Nem vártak mások ösztönzésére vagy jóváhagyására, csak mentek egyenesen a saját útjukon.

Azért úgy gondolom, hogy ez a ritkább eset.
A legtöbb Anya, akit ismerek sokadszor fut neki az saját „újrakezdésének”, legyen szó munkáról, családalapításról, kapcsolat-újraépítésről vagy bármi másról. Miért van ez így? Mert a legtöbben a megfelelő pillanatra várunk. Nem tudjuk, hogy az idő csak akkor válik alkalmassá a változásra, ha már megtettük az első lépéseket. Meglehet, hogy e nélkül a nagy pillanatunk sosem jön el. Egyszerűen nincs tökéletes időzítés a nagy változtatásokhoz. Nekünk kell érte mennünk.

Egy biztos, határozottnak, sőt mi több, eltökéltnek kell lennünk. Elhinni, hogy meg tudjuk csinálni, mert mindannyiunkban benne van az igény és a képesség is, hogy alkossunk valamit, kibontakoztassuk a tehetségünket – bármiben is rejlik -, csak teret kell neki biztosítani.
És ha ezt a környezetünk nem segíti elő, akkor az nem egy támogató közeg. Akkor előbb vagy utóbb fel fogunk lázadni és ki fogunk törni…


Miért nehéz az újrakezdés? Mik a buktatói? Ebben a hónapban, ezekre a kérdésre keressük a választ?
Azt hiszem érdemes lesz Fruzsit is alaposan kikérdeznem! 😊       


Photo by Sarah Pflug from Burst