Tegnap az asztalra csaptam. Már megint eltűntek a saját óráim az életünkből. Hogy hova lettek? Elmerültek az ebéd, munka, mosogatás, kirakózás, meseolvasás, ügyintézés, számlák, rendetlenség tengerében. Úgyhogy kérem vissza a privát szférámat, most!

A határtartás mindig is nagy feladat volt nekem, és amióta gyerekeim vannak, olyan, mintha szintet lépett volna ez a feladat. A születésükkor teljesen természetes folyamat, hogy eltűnnek az énhatárok, mert másképp nem lehet világra hozni egy gyereket. Meg nem virrasztanánk hónapokig, vagy követnénk el magunkkal szemben, ösztönvezérelve egyéb hajmeresztő mutatványokat. Ez rendben is van így. Csak utána fel kell építeni az új önmagunkat. És ez nem könnyű feladat, mert ha nem figyelünk, szétfolyunk a gyerekes életben. Nagyon kell tartani a kereteket, mert a gyerekeknek zseniális képességük van arra, hogy minden részét elvegyék annak, amit a sajátunknak hittünk. Megeszik a reggelinket, ha jól néz ki. Amíg kicsik, bemásznak alánk a jógamatracon. Amikor nagyok, elkunyerálják a ruháinkat. Kortól függetlenül széttrollkodják a telefonbeszélgetéseinket… Most meg, amikor együtt vagyunk folyton, ember legyen a talpán, aki tudja tartani az énhatárait.

Félre ne értsd, nem siránkozok, egyszerűen csak vizsgálgatom ezt a helyzetet. Mert hiszek abban, hogy bele lehet tágulni az anyaságba. Hogy ki lehet terjeszteni a figyelmünket úgy, hogy közben középen maradunk. A meditációban is van egy ilyen szint, amikor bemész egészen középre és ott kinyílik a világ, mindenre tudsz már figyelni szétszóródás nélkül. És azt hiszem, itt lesz a kulcs: bemenni középre. Kell, hogy legyen egy nyugvópont, egy rendeződési lehetőség. Mint a föld elem az ötelem tanban, ahova minden elem visszatér, mintegy refrénszerűen. Mint az átváltoztató női szerep az életkörben (Elizabeth Davis: Életkör – A női lét 13 archetípusa), ami egy nagyon fontos átmeneti állomás. Mint a virág közepe, ami tartja a szirmokat.

Na ez a virág közepe az énidő.

Bevallom, kiver a víz ettől a szótól. A magammal töltött idő talán jobb lenne, csak nem olyan frappáns. Vagy a “mindenki hagyjon békén” idő, de valamiért ezt sem szeretik annyira.

De most nem is ez a lényeg, hanem maga a tény, hogy mindenképpen kell magunkkal tölteni időt. Olyannyira, hogy egyszer egy ayurvédikus orvostól (nem varázslótól, tényleg jó orvos) egy elég hosszú vizsgálat után ennyit kaptam: “my time”. Legyen énidőm.

Nekem ez a reggel. És arra jöttem rá, hogy ha nem megcsinálni akarok valamit ebben az időben, csak vannak lehetőségeim, meg pár órám, akkor sokkal jobban leszek magammal, a gyerekekkel, a férjemmel és mindenkivel. Mindig is későn kelős voltam, de most azért a csendért és békéért felkelek. Nem nyúlok hozzá a telefonomhoz, nem nyitom ki a gépet, nem kapcsolok rádiót. Van, hogy egy órán át csak ülök a jógamatracon és bambulok. Van, hogy jógázom, van, hogy meditálok, van, hogy mantrázok, és van, hogy visszafekszem. Egyszerűen szerelmes vagyok ebbe az időbe, amiben nincs megszakított gondolat, nincs elsietett lélegzet. Lassú, békés, áramló idő ez.

Azt hiszem ilyen lehet a futás… Vagy a fotózás, a festés is. Vagy az erdőjárást.


Photo by Tim Mossholder from Pexels
Kiemelt kép: Alexy Almond from Pexels

Tags :