Rájöttem, hogy a reggel lett a kedvenc napszakom. Amíg nem aludtunk éjszaka, addig persze utáltam, de most, hogy már többnyire nyugodtan telnek az éjszakáink, nagyon megszerettem a reggeleket.
Amikor kijövök a szobából, néma csend van. Hála az égnek, még mindenki alszik! Most van az én időm! Kiterítem a szőnyegemet, és leülök a párnámra. Csak élvezem a csendet, tudom, legközelebb este 9 után lesz csak részem benne.
Ugyanazt a gyakorlatsort ismétlem minden reggel, és bár lehetne már unalmas, de nem az, inkább megnyugtató. Mire végzem, már mocorognak a szobák lakói.
Reggelit készítek, és próbálok mindenkit az asztalhoz terelni, több-kevesebb sikerrel. Sietni kell, bár nincs suli, de az online órák 8-kor kezdődnek. Addigra a „pizsamás szénakazlakból” képernyő előtt is vállalható, emberi formát kellene varázsolni. Egyetlen jó lehetne az online tanulásában, hogy reggel nem kellene rohanni. Nem igazán értem, hogy miért nem lehet 9-kor kezdeni.
Végre mindenki a szobájában van, feladatok kiosztva, átbeszélve; most már én is nekiállhatnék a saját dolgomnak, de még a kávémat sem töltöm ki, valaki máris kiabál:
Hát ezt nem hiszem el. Most beszéltünk meg mindent. Visszakiabálok:
– Olvasd el még egyszer a feladatot! Most magyaráztam el! Meg fogod érteni!
5 másodperc telik el – pont arra elég, hogy a kávémat kitöltsem -, és máris újrakezdi:
– Anya, még mindig nem értem!
Nyilvánvaló, hogy nem olvasta el újra, de természetesen odamegyek hozzá, hiszen megfogadtam, hogy türelmes leszek és segítek, ha kell. Nos, ezt a fogadalmamat még kb. 10 percig tartom. Már ami a türelemre vonatkozik.
Persze, hogy nem nézte meg, persze, hogy sokkal egyszerűbb, ha én mondom meg, mi az eredmény, de azért sem teszem. Minden nap ugyanezt játsszuk. Megsértődik, de nem érdekel. Hosszú távban gondolkodom. 🙂
Aztán leülök végre, nézem a naptáramat, a kávém már rég kihűlt, de tuti, hogy nem állok fel újra megmelegíteni. Már most tudom, hogy nem fogok ma mindennel végezni, de nem baj. Próbálom előre venni a legsürgősebbeket. Azt, aminek, már a határideje is lejárt. Gyorsan rájövök, hogy nincs túl sok kedvem ezzel foglalkozni. Úgy csinálok, mint a gyerek. Abban bízom, hogy majd valaki megcsinálja helyettem… Aztán persze mégis nekiállok.
5-nek tűnő perc után, de lehet, hogy volt 10 is:
Hol is tartottam? Fogalmam sincs. Már gondolatban a teát főzöm a konyhában, sőt, azon agyalok, hogy mi legyen az ebéd, kell-e hozzá vásárolni és mikor kellene nekiállnom, hogy kész legyek délre. És ezzel a lendülettel vissza is váltok „Anya üzemmódra”.
Nem tudom, más hogy csinálja, de jelentem, megértük azt a napot, hogy én jobban várom a tavaszi szünetet, mint a gyerekek. 🙂
