Három napra megszűnt a külvilág. Lehet, hogy védekezésből? Lehet, hogy struccpolitikából? Vagy egyszerűen olyan hírek érkeztek, amikkel nem tudott mit kezdeni a rendszerem?
Megtámadták. Értem, de ez mit jelent?
Három napig valami védőfal húzódott közém és a valóság közé. Nem, nem akartam meglátni a híreket. Olvasni az óvóhelyen születő gyerekekről, a metróalagútban megbújó szoptatós anyákról, a határon gyereküket idegenre bízó apákról.
Tegnap viszont ideért. Talán már elég könny és fájdalom gyűlt össze a tudatos alá söpörve, nem lehet már máshova nézni. Nincs már hely, ahova félrenézhetek.
Ez az egész rettenetes. Pontosan az ellenkezője annak, amiért mi dolgozunk. Az egységért, a támogatásért, összefogásért, szeretetért, szebb jövőért, feldolgozható múltbéli traumákért, egészségesebb gyerekkorért, harmonikus anyaságért…
Hirtelen minden olyan jelentéktelenné válik…
Reszket a hangom, amikor leadom a hordozókat, viszik holnap a határra. Vannak, akik talpraesetten gyorsan reagálnak, mennek, fuvaroznak, segítenek…
Válogatom a ruhákat, a tisztítószereket, gyerekholmit, és facsarodik a szívem, mert ez valakié lesz, akinek pár napja még saját szobája volt…
Potyognak a könnyeim időnként, nézem a gyűjtőpontokat, de ez csak pótcselekvés, elmondok egy imát, és egyszerűen nem tudom elhinni, hogy mindez itt megtörténik. Hogy jönnek az anyák a gyerekeikkel.
Potyognak a könnyeim és azért imádkozom, hogy eszembe jusson valami nagyszerű ötlet, amivel igazán segíthetünk.
Mert ennek nem lesz vége pár nap alatt… Ott majd apák halnak meg, és itt lesznek egyedül az anyukák.
Bátor, rémült, menekülő anyukák.
