„hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én”*
Hát, emiatt most legalább nem kell aggódni…
Ébredj, kislányom, elkésel az iskolából! Ezen persze jót mulathatnánk, mert az iskola ott van, a szobában, sőt, egyenesen ágyba jön, tisztára mint a Harry Potterben, csak teleportálni kell, egy gombnyomás, és ugrás az órába bele, borzas fejjel, pizsamában. Még a késés is előfordul ebben az iskolában, elnézést, dugó volt a fürdőszobában, a macska rásétált az enterre, a kutya meg felborította a kávéscsészét az ágy mellett. Nemsokára minden szobából beszédfoszlányok hallatszanak, viták, konzultáció, csoportmunka, meeting, beszámoló.
Mindenki itthon van, mindenki online dolgozik, home office, home school, home stúdió…
5 ember, 5 szoba, a macska meg mindenhol.
Szünet van, száguld le a kisebbik lányom a konyhába, van valami reggelire? Kicsit úgy érzem magam, mint egy büfés néni, ajánlgatom neki a kiflit, kalácsot, és természetesen próbálkozok egészségesebb opciókkal is (zabkása), de esélyem sincs, valamelyik kukoricapehely lesz a nyerő. Mindegy is, csak egyen, „egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!” **
Újabb tíz perc, újabb gyerek, újabb kérdés.
A harmadik gyerek már megoldja maga, mert épp kutyát sétáltatok (Na igen, ha van nyertese ennek az egész időszaknak, az a kutya. : ) )
Hát miért nem találkoznak iskola után a barátaikkal? Na, persze…
Fél 9-től tanítás kb. fél 4-ig. Utána már majdnem sötét van. De egyébként is, kinek van kedve ebben az időben már utcára menni? Fáradtak még az otthoni oktatástól is, sőt, talán még fáradtabbak. Egy helyben ülve gépbámulás 7 órán keresztül. Inkább alszanak egyet délután, teljesen felborult az élet. Minek csinálni bármit is? Minek van értelme? Motiváció?
Lecke, feladatok, tanulás, megint a gépen.
Beszélgetnek barátokkal a sötét szobában kuksolva, a gépen. (Videochat, anya!)
Játszanak is együtt, a gépen.
Néha persze találkoznak is, élőben!, bár azt is inkább csak hétvégén, mert hétközben, csakúgy, mint egy átlagos nap, nincs rá idejük, sok a lecke. Meg már kedvük se.
Így is óriási probléma, hogy mennyi időt töltenek a kamaszok a gép előtt, na, ezt most megdobták még napi 7-8 órával. Nem kell ahhoz szakembernek lenni, hogy lássa valaki, ez mennyire káros. A testi-lelki-mentális egészségre, a társas kapcsolatokra, a személyiségfejlődésre.
Egyik érettségire készül. A másik 0. éves, nyelvi év. A harmadik külföldi egyetemen tanul. Tanulna. Most itthon ő is, az egyetem meg online. A pezsgő, sokszínű világváros helyett újra a gyerekszobából, rózsaszín falak és mesekönyvek között kapcsolódik be a csoportba, társai is a világ minden tájáról. Mégis jó, hogy itthon van, legalább velünk van, biztonságban, és eszik rendesen. : )
A Covidot azért itthon kapta el….
Az iskolából pár hónapig csak a tanítás marad. A törzsanyag. Lecsupaszítva. Nincsenek az órák alatti összeröhögések, a szemforgatás, a társasági élet, a szünetekben a fontos, az igazi beszélgetések, a büfében a sorban állás, a lökdösődés, a szendvicsevés óra alatt sutyiban, a közös kávézás, a haveri kézfogás, a barátnők kuncogása, meglesni egy pillanatra azt a helyes srácot a folyosón, lecsukódó szemek az utolsó órán, ami kémia…
Nincsenek nagy bulik. Se a kamaszoknak, se az egyetemistának. Nincsenek nagy közös baráti beszélgetések. Nem csörrennek meg a poharak a nagy nevetések között, nincsenek összenézések, elpirulások, nem szövődnek új szerelmek.
Nem nagy ügy, mondja egy ismerős. Túlélik. Persze, valóban. Végül is nincs háború, az is valami…
De tudjuk, más a munkáját vesztette el, más az egzisztenciáját, a cégét, más a családtagját, vagy sajnos az életét…
Igen, szinte mindenki veszített valamit.
És tudjuk, vannak dolgok, helyzetek, amiken nem tudunk változtatni, mert nem tőlünk függ; így csak annyit tehetünk, hogy alkalmazkodunk, és megpróbáljuk kihozni a lehető legjobbat az adott szituációból.
Mi is csináljuk a dolgunkat, a gyerekek is. Sőt, talán ők viselik ezt a legnyugodtabban. Nincs választásuk, de nem lázadoznak, nem panaszkodnak, belenyugodtak a helyzetbe, sőt, még talán jól is érzik magukat. Bekuckózva, itthon, biztonságban, szülőkkel; és már egymást se szekálják annyira. : ) És ez jó is.
Csak nem ez lenne a normális.
Nekik lázadni kéne, elmenni, barátokkal lógni, és kibeszélni, kritizálni a felnőtteket.
Persze, túlélik, de mindennek ára van. Kérdés, mikor, hogyan, kik fizetik meg.
Most őket áldozták be többek között.
És ők nem csak “középiskolások”, “egyetemisták”. Hanem Andrisok, Julcsik, Petik, Máték, Annák. Akik csak egyszer érettségiznek, egyszer első, egyszer utolsó évesek. Ez a kamaszkoruk, fiatalkoruk, aminek egy része elveszett.
Állítólag vannak korlátozások. Kiknek?
Mintha egy párhuzamos univerzumban élnénk…
Meglepődök, ahogy az utcára lépek.
A legveszélyeztetettebb korosztályok jönnek-mennek. A kisiskolások, akikről szintén kiderült, hogy a vírus számukra is komoly mellékhatásokkal jár, egész nap összezsúfolva az iskolában, különórákon, tömegközlekedésen; családok tolonganak a népszerű lakberendezési áruházban létfontosságú görgős székekért és vicces mintájú párnákért, idősebb hölgyek pedig keratinos hajkezelésre járnak a fodrászhoz, a plázában meg alig lehet bepréselődni a liftbe. Még szerencse, hogy valakiknek mehet tovább az élet a régiben. Jaj, hát hiszen mindenkinek elege van már.
Igen, az élet megy tovább. Néha olyan, mintha minden rendben lenne.
Nézem a gyerekeimet. Okosak, kedvesek, szépek. Viccelődünk is sokat. Nagyokat beszélgetünk esténként járványról, politikáról, az elnökválasztásról, történelemről, környezetvédelemről, a csokiszuflé készítéséről, filmekről, sorozatokról, influenszerekről, mémekről. Filmeket nézünk, kutyázunk.
Különleges időszak ez. Jó együtt.
Valami fásultság, megtörtség, elveszettség mégis ott van bennük. Nem mondják, érezni.
Sajnálom őket.
Az én kis hőseim.
* Radnóti Miklós: Nem tudhatom
** József Attila: Kései sirató
Fotók: Márti