Tanulni, tanulni, tanulni! Mennyit hallottam ezt gyerekkoromban! De mi ennek az értelme?
Mi a tanulás? És hol történik? Az iskolapadban, vagy azon túl?

GYEREKKÉNT

Gyerekként ugye adott, 12 év az iskolában, ha akarsz, ha nem, tanulni kell…és kezdetben szerencsém van, melegszívű tanítónénim szárnyai alatt örömmel és játszva tanulunk, aztán felsőbb osztályokba lépve minden megváltozik, és elkezdődik a gyomorgörcs, szorongás, órák, amiken csak ülök és nem értek semmit, azt se, hogy mit magyaráz a tanár, azt se, miről szól az óra, a tantárgy, és mit keresek ott, de azt biztos értem, hogy nekem ez a valami soha de soha az életben nem kell majd…én az iskolában viszont bármilyen tananyagnál többet tanultam az emberekről, a barátságról, az árulásról, a megalázásról, az alá-és fölérendelésről, a kiszolgáltatottságról. 

A KÖZÉPISKOLA

A középiskola már egy magasabb szint, bár be kell valljam, a világ megértéséhez most sem az visz közelebb, hogy napi 6-8 órát töltök el az iskolában, még ha bizonyos tantárgyakhoz kicsit közelebb kerülve is…

hanem megfigyelve, a körülöttem történő eseményeket hogyan értelmezi a környezetem, és van egy-egy ember, akitől tanulok is, főleg az emberségről.


Az érettségire azért nagyjából összeáll a sok tárgyi tudás, egyben látva az anyagot megértem végre az összefüggéseket, de az érettségemhez most is inkább az első nagy szerelem járul hozzá, amikor először tapasztalom meg, milyen egy igazi férfi-női kapcsolat.

A FŐISKOLA

Aztán már saját döntés, hogy továbbtanulok, bár a főiskola is picit csalódás, igen, bár itt már legalább azt tanulom, amiről azt gondoltam, hogy szeretem, de azért a felsőoktatásban is vannak olyan tárgyak, amiknek semmi közük a valósághoz, és néhány olyan oktató, akinek úgyszintén semmi köze a valósághoz…és szigorlatok, meg  vizsgák, és néha megint gyomorgörcs, de a tudás egy része már használható, és az inspiráló tanárok miatt szeretnék is a szakmában maradni.

Azért most is akkor tanulom a legtöbbet, amikor halasztok egy évet, és külföldre megyek, teljesen egyedül, dolgozni, nyelvet tanulni, nem mindennapi lecke, mondhatni, ugrás a semmibe, de aztán itt jövök rá arra, hogy talpra érkeztem és meg tudok állni a lábamon, egy teljesen idegen helyen, más kultúrában, támogatás nélkül, bármi történjék, pedig ekkor még húsz éves sem vagyok.  

AZ ELSŐ MUNKAHELY

Így az első munkahely diploma után már nem ér teljesen felkészületlenül, de azért mégis meglepő némileg, hogy amit tanultam, csak a kezdéshez elég, a tanulás a gyakorlattal lesz teljes, folyamatosan készülnöm kell a feladatokra, az órákra, mert már én vagyok a tanár, aki tanít, akitől tanulnak a gyerekek, a fiatalok, és igyekszem is úgy tanítani őket, hogy az élmény legyen, rengeteget készülök egy-egy órára, keresgélek feladatokat, a valóságot és az életet szeretném bevinni az órákra, és bizony már tétje is van a munkámnak, hiszen felelős leszek emberekért… megtisztelő ez a feladat, élvezem is, mert jó emberekkel dolgozni, jó a személyes kapcsolódás, izgatnak a kihívások, az új módszerek és a lehetőségek, mert a kreativitás halála a rutin, és így, miközben tanítok, én is tanulok, fejlődök, és alázattal végzem a munkám.

A FELNŐTT ÉLET ÉS A CSALÁD

És az igazi tanulás időszaka innentől indul, amikor a felnőttlétbe lépek, amikor már felelősséget kell vállalnom, másokért és magamért is…

de a mélyvíz akkor jön igazán, amikor családom lesz…


Ez annyira új helyzet, hogy úgy érzem, sok minden, amit addig tanultam, mehetne a kukába, de legalábbis a fiók legmélyére…egyrészt a partnert is tanulni kell még, talán örök életre.
És aztán a kisbaba érkezése fenekestül felfordítja a dolgokat…itt már aztán valóban élesben megy minden…és bár csak a harmadik gyereknél jutok el oda, de végül magamtól tanulom meg, milyen együttműködni a testemmel, és a babával, a méltó és háborítatlan szülésért, és azt is nagy nehézségek árán tanulom meg, mit kell csinálni, ha a baba nem tud eleinte szopni, nem akar aludni, …és amikor majdnem megfullad a gyerekem egy lenyelt játéktól, csak a lélekjelenlétem menti meg, egy ösztönös mozdulat, és nem az, hogy évekig tanultam biológiát az iskolában, mert ott a valóban fontos dolgokat sajnos nem tanultuk meg…(hát, igen, de ezután mindenesetre beiratkozom egy elsősegély-tanfolyamra).

És miközben azt hiszem, feladtam a “munkámat”, dolgozom fáradhatatlanul…

tanulom a kisgyerek nyelvét, a jelzéseit, tanulok főzni, és mindent IS. Egy időre pszichológus leszek és szakács és orvos és bohóc és mutatványos és színész és művész és énekes és kaszkadőr és mosónő és kreatív igazgató és jelmeztervező és marketinges és titkárnő és koordinátor és még olyan sok képességemre derül fény, amiről nem is tudtam, hogy létezik, de talán az a legmenőbb képességem, hogy olyan kevés alvással, folyamatos fáradsággal küzdve is minden napot valahogy végig tudok csinálni.

És rájövök, azért valamit viszek tovább korábbi tanulmányaimból is…

matematikából például azt, hogy tudok fejben számolni, amikor a piacon gyanús lesz, túl sokat akarnak velem fizettetni az almáért…és énekkaros voltam évekig, és ez nagyon jól jön, amikor a gyerekeket altatom, és 50 perces repertoárom van minden fáradtsági szintre… az irodalomból az olvasás szeretete már eleve belülről fakadó késztetés, és talán családi örökség is, amit úgy néz ki, sikerült továbbadnom gyerekeimnek, ahogy a rajz és a mozgás szeretetét is.

ÚJRA AZ ISKOLAPADBAN

És miközben otthon vagyok, elrepülnek az évek, és rá kell arra is jönnöm, hogy újra kell definiálnom magam, ha vissza akarok térni a munkába…és pláne, amikor rájövök, nem is biztos, hogy vissza szeretnék térni oda, ahonnan jöttem, hogy nem biztos, hogy azt szeretném csinálni, amit korábban. Segíteni szeretnék, tanítani szeretnék, de már nem azt, amit addig…ezért újra iskolába járok, bár már tanfolyamnak nevezik, meg felnőttképzésnek, Okj-s képzésnek, bárhogy is,

újra tanulok, teljesen új szakmát, új irányba fordul az életem, és kitágul a világ, és lelkesebb vagyok, mint valaha. Végre csakugyan azt tanulom, amit igazán szeretnék,

bár néha fáradtan, gyerekek és család mellett már nehezebben megy, sokszor igazán, elviselhetetlenül nehezen, de csinálom, mert látom a célt, az értelmét. 

Megszerettem tanulni, mire felnőtt lettem, lehet, mert felnőttem a feladatokhoz is….és annyi minden újat tanultam az elmúlt években…egy új főzési technikát, új nyelvet, tanulok a borokról, tanulok anatómiát, írni, szerkeszteni, tanulok futni, gyorsan futni, tanulom és gyakorlom a jógát, a meditációt, tanulok masszírozni, és még annyi mindent, és még annyi mindent szeretnék is, például  búvárkodni, táncolni, varrni, festeni.

ÖSSZEGZÉS

Azt hiszem, elmondhatom, már eddig is sokat tanultam…de nem arra vagyok büszke, hogy hány diplomám van, hogy hány nyelvet beszélek, vagy hogy fel tudom sorolni a magyar királyokat, és arra meg pláne nem, hogy bonyolult másodfokú egyenleteket tudtam megoldani valaha…és nem mondom, hogy az iskolában tanultaknak nincs értelme, annak is megvan a helye…

De az igazán fontos dolgokat a sok megtapasztaláson keresztül tanultam meg, elsősorban a kudarcaimból, a hibákból, a rossz döntésekből…és megtanultam IGEN-t mondani és egyre jobban megy, hogy NEM-et is tudjak mondani, és tanulom a megbocsátást, az elengedést és az elfogadást…

megtanultam, vagy legalábbis fejlődök abban, hogy meg tudjam különböztetni a lényegest a lényegtelentől, és talán megértek valamit abból, amit úgy hívunk, ÉLET… 

Márti további írásait itt találod.