Megmondom, mi az én problémám a nevelési tanácsadó könyvekkel: a „szuper trükkök és tanácsok” csak akkor működnek, amikor a gyerek nincs otthon. Hányszor határoztad el magad egy ön- és kapcsolatpusztító veszekedés után, hogy a következő alkalommal türelmesebb leszel, nem kiabálsz, nem vágsz a gyerek fejéhez olyan dolgokat, amiket nem is gondolsz komolyan? Én minden egyes alkalommal. Persze tudom, hogy én vagyok a szülő, nekem kell példát mutatni, de amikor üvöltözik velem, miszerint „én nem értek semmit, és mellesleg fogalmam sincs semmiről”, majd rám vágja az ajtót, akkor elég nehéz felidéznem magamban a délelőtti nyugalmamat. (Akármennyit mantráztam is aznap.)
Ilyenkor a legkevésbé vágyom arra, hogy csitítgassanak! Nem akarok megnyugodni! Kiabálni akarok, és elmondani, hogy ÉN is fáradt/feszült/szomorú/ideges és még Isten tudja, mi vagyok! Tudom, fontos, hogy a gyerekek kifejezhessék az érzéseiket, ne kelljen magukba fojtani, de mi van az én érzéseimmel? Nekem is rosszul esik, ha tiszteletlenül bánnak vagy beszélnek velem!
Jó lenne egy Útmutató, ami a család többi tagját világosítja fel arról, hogyan ne idegesítsenek fel engem. Akkor nem veszekednék senkivel, mert bármilyen meglepő, én sem szeretek kiabálni, sőt, mielőtt gyerekeim lettek, nem is gondoltam volna, hogy engem fel lehet ennyire idegesíteni. Utána persze mindketten megsértődünk, mint a 2 évesek és elvonulunk duzzogni. A különbség csak annyi, hogy míg utána Ő békésen az igazak álmát alussza, addig én egész éjjel álmatlanul forgolódom, és azon töprengek, mit rontottam el már megint? Aztán persze belopódzom hozzá, nézem, ahogy alszik, megpuszilgatom és a fülébe súgom, hogy mennyire szeretem. Szóval, nem igaz, hogy fogalmam sincs semmiről, mert én legalább próbálkozom…
Mi lenne az útmutatóban? Igazán nem sok minden:
- Beszélj velem tisztességesen!
- Figyelj rám, ha hozzád beszélek!
- Ja, és könyörgöm, ne veszekedjetek a tesóddal!!
Talán egy ilyen nekünk is jól jött volna, amikor mi voltunk gyerekek 🙂
Kiemelt kép: Nóra
