December 24. Szenteste van. Nálunk a Jézuska és az Angyalkák mindig 24-én reggel hozzák az ajándékokat, hogy legyen sok idő játszani, mert ha csak délután érnek ide, akkor este a gyerekek sosem fekszenek le aludni. Mi következik ebből? Reggel 5:30-kor csipásan, pizsamában állok a karácsonyfa előtt, és a Kiskarácsony, Nagykarácsonyt énekelem, miközben a reggeli kávémról álmodom. Bár amikor a ragyogó arcokra nézek, arra a pici csodára, amit a szemükben látok, tudom, hogy megéri. Tudom, hogy erre mindig emlékezni fogok.
Persze ma 5.56-kor magamtól felébredek, és néma csend van, mindenki alszik. Gondolom, még egy kicsit lapítok, úgyis mindjárt felkelnek, de nem. 50 percet forgolódom, még ezt a cikket is megírom fejben, de semmi mocorgás. Végül felkelek, felkapcsolom a fényeket, köntöst veszek és még mosakodni is van időm. Fantasztikus! Mire a mezítlábas talpak megjelennek a nappaliba, úgy-ahogy fel is ébredek.
Most már délután van és mindenki elmélyülten játszik. Épülnek a Lego csodák, senki sem éhes, senki sem fáradt, de azért abban reménykedem, hogy este 9 körül kidőlnek és nekünk is marad egy kis időnk kettesben.
Minden évben elhatározzuk, hogy nem állunk bele a Karácsonyi őrület „körhintába”. Előre tervezünk, vásárolunk, priorizálunk. Már a COVID előtt is így volt, most meg még ink
ább. Évről-évre egyre kevésbé vágyom a zsúfolt, zajos plázák forgatagába, pedig úgy emlékszem, régen szerettem.
Elhatároztam, hogy ami nem fér bele ebbe az évbe, az tökéletesen jó lesz a következőben is.
Ahogy az elcsendesedő családomat szemlélem, úgy érzem jó munkát végeztünk. És még csak meg sem bolondultunk, annyira. 🙂
A Karácsony már annyira az év vége, hogy akaratlanul is előhozza belőlem a „mit csináltam jól idén és mit szeretnék másképp jövőre” gondolatokat, érzéseket. Egy fiatal, de korához képest meglepően bölcs nő az életemből azt javasolta, hogy ne csak azon gondolkodjak el, hogy mi újat várok a jövő évtől, hanem hogy mi az, amit itt szeretnék hagyni ebben az évben, és nem vinni tovább, mert terhes, nehéz, vagy esetleg fájdalmas. (Ha olvassa ezeket a sorokat, akkor ezúton is köszönöm neki.) Azóta nagyon sokat töprengtem ezen.
Biztosan mindenkinek van egy csomó olyan dolog, amit ebből az évből szívesen elfelejtene. Bizonytalanság, félelem, veszteség, elszigetelődés, a szabadság érzés teljes hiánya és még hosszan folytathatnám, de most nem ezekről szeretnék beszélni, hanem a haragról és sértettségről.
Tavaly novemberben, teljesen váratlanul elveszítettem az édesapámat, aki nagyon fiatal volt. Sosem gondoltam rá öregemberként és most már nem is lesz lehetőségem megismerni őt ebben a szerepben. A kapcsolatunk elég viharos volt, de a sok közös tulajdonságunknak köszönhetően szoros is egyben. Érdekes dinamika, elég kimerítő a gyakorlatban, de nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, rengeteg dolgot tanultam tőle. Mégis, nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék az elvesztegetett időre. Közhely, de ha tudtam volna, hogy ilyen kevés időnk van együtt, akkor sokkal jobban kihasználtam volna, amíg még lehetett. Mindent megkérdeztem volna, ami csak eszembe jut, és mindent megpróbáltam volna megjegyezni. Ő volt a család memóriája, úgy érzem pótolhatatlan tudás veszett el vele.
Szóval azt üzenem mindenkinek, aki haragban van a szüleivel, testvéreivel, családtagjaival, hogy ne várjatok bocsánatkérésre. Lépjetek Ti először! Felejtsétek el a régóta cipelt sérelmeiteket, kezdeményezzetek, kérjetek Ti bocsánatot, még ha úgy is érzitek, nem Ti vagytok a hibásak. Higgyétek el nekem, nem számít. Ez a legjobb időszak a megbocsátásra. Az élet túl rövid ahhoz, hogy haragot tartsunk a szeretteinkkel. Senki sem tudhatja, mennyi ideje van hátra, de mindenki úgy érzi a végén, hogy túl kevés volt.
Ez az év mindenképpen tanított nekünk valami fontosat, amit jó lenne nem elfelejteni a jövőben. Sokkal sebezhetőbbek vagyunk, mint gondoltuk. A legnagyobb elővigyázatosság mellett is történnek tragédiák, melyekre semmilyen hatással nem lehetünk, csak elszenvedhetjük őket. Ne várjuk meg, míg az élet tanítja meg nekünk a leckét, hanem szaladjunk elébe és használjunk ki minden percet, amit a szeretteinkkel békében tölthetünk.
Photo by Nicole De Khors from Burst
