Sokáig azt gondoltam, hogy nem tudok igazán jól főzni…ez persze lehet, hogy a szokásos maximalizmusomból vagy éppen kishitűségemből fakad, ez a kettő talán össze is függ, de mindegy is, a lényeg, hogy bár csináltam a dolgomat, gyerekek, vásárlás, háztartás, és mellette az elmaradhatatlan főzés, de mégis úgy éreztem, ahogy azok a szupermamik főznek, a tévében, a Fb-on,  instán megosztva legújabb remekművüket, hát, ahhoz képest én sehol nem vagyok…

És bevallom, valóban volt olyan időszak is az életemben, még ha csak átmenetileg is, amikor tényleg, merthogy olyan szinten nem volt erre időm, hogy rendeltünk minden napra menüt, a gyerekekre fordított időt ugyanis fontosabbnak tartottam, mint hogy a konyhában álljak vég nélkül…merthogy tudjuk, a főzés nem merül ki a az étel elkészítésében, hanem azt gondosan meg kell tervezni, figyelni az ételek összeállításánál a helyes arányokra, hogy minél egészségesebb legyen minden, odafigyelni a a tápanyagokra, és szezonális alapanyagokból dolgozni, lehetőleg helyi termelőktől beszerezve, esetleg még lehet bio is, na persze, az az igazi, ha a saját kertből, szeretettel nevelgetett zöldségekből főzünk, plusz ha valaki nagyon „hardcore”, lehet még esetleg kovászt is nevelni a gyerekek mellett, és abból sütni kenyeret (mármint a kovásszal)…És tervezés, vásárlás, főzés, étkezés után még vár a mosogatás, elpakolás…

Ennek ellenpólusaként viszont volt egyébként később olyan időszakom is, amikor a szinte tökéletes anyuka szerepében ragyogtam, a szombat reggel már a biopiacon ért, cipeltem tonnaszám a zöldségeket, gyümölcsöket, leveket, mézet, ilyesmi, (még sérvet is kaptam : ) ), és főztem minden nap, válogatott finomságokat, ráadásul nagy örömmel és lelkesedéssel…
De, ez már későbbi történet, még ott tartok, hogy kicsik a gyerekek, ebből egy hiperaktív, szóval képtelenség volt mellettük egy főzeléknél többet megcsinálni, a konyhában kreatívkodni pláne nem maradt energiám, szóval rendeltem, elengedtem, hogy saját főztömmel kényeztessem őket…egy kicsit sajnáltam, hogy ez akkor nem fér bele, (és mint tudjuk, pár év múlva bepótoltam), de akkor nem éreztem magam ettől rossz anyának.
Azért később egy ismerős anyuka mesélte, akit vendégül láttunk, hogy akkoriban magában le volt döbbenve, hogy milyen hanyag anya vagyok, amikor kiderült, hogy rendeltem az ételt, persze neki akkor még nem volt családja, és aztán mosolyogva beismerte, hogy amióta neki is megszülettek a gyerekei, és nem jutott ideje neki se erre, ezerszer megbánta már, amit rólam gondolt, mert teljesen megértette…és hogy ezért utólag is bocsánatot kér…nevettünk, de nekem igazából fájt, mert milyen szomorú, hogy állandóan ítélkezni kell, hogy mi, nők, milyen kegyetlenek vagyunk egymással, hogy semmi sem elég jó, hogy meg kell szólni a kisgyerekes anyukát, hogyha nem főz, hogy mer úgy dönteni, hogy inkább a gyerekeivel foglalkozik többet, vagy egyszerűen nem is tud főzni…vagy igen, de mondjuk nem a legújabb trend szerinti ételeket teszi az asztalra…és hát nem vagyunk egyformák, mert az is csodás, hogy közben meg van sok olyan anyuka is, aki meg pont a főzésben leli örömét, finomabbnál finomabb ételkölteményeket készít, és sokszor esetleg hajnalban felkel, hogy mire a család felébred, már készen is legyen a napi meleg étel…
Én szeretek főzni, de igenis, bevallom, a főzés néha teher, például egy egész napos munka után hazaesve, és mert néha igenis sajnálom rá az időt, és van, hogy konkrétan döntenem kell, főzök vagy másra fordítom azt az időt, és bárhogy is, lehet, hogy az „énidőmből” veszem el.

De amikor viszont rákészülök, és van is időm, illetve rászánom az időt es az energiát, és kedvem is van, akkor nagyon boldogan tudok alkotni, csodás dolgokat. 
Igen, és most ha jobban belegondolok, végülis saját recepteskönyvet vezetek, Stahl Judit és Jamie és a többiek szinte ott laknak a konyhámban, de legalábbis a szakácskönyveiket rongyosra olvastam, és meg is főztem rengeteg mindent belőlük, most meg Dragománt, de persze most már ott az okostelefon és a neten fellelhető rengeteg főzős oldal is…és a legjobb, hogy már a gyerekekkel együtt is tudunk főzni, sőt, néha az ő receptjüket használom…
Bár be kell valljam, a kísérletezések után végül mindig visszatérek a régi, jól bevált receptekhez…mert hiába csinálom meg a gourmet fogást, a család egy része biztos fintorog…mert hogy legyen inkább a sajtos-tejszínes, vagy a paradicsomos, és tészta, meg spagetti, ne krumpli, meg inkább a csokis, ne a citromos…próbálkozom én újdonságokkal, és jól is sikerülnek, igen, de hiába… családom tagjai ragaszkodnak a megszokott ízekhez, néha ugyan egy kis variációval, de attól még ezek a kedvencek, és ezek mindig nyerők. A múltkor is feldobtam több opciót, de nem…amikor már sül a finomság, az illatok becsalogatják a csapatot a konyhába…anya, mi ez az isteni illat? És én mondom, hogy hát ez vagy az…a szokásos….és mégis, minden alkalommal olyan lelkesedés és örömujjongás lesz a válasz, mintha egy Michelin-csillagos étterem menüjét olvasnám fel…
Anya, te főzöl a világon a legjobban, állapítják meg a lakoma után… és ahogy én régen anyukámnak, most már nekem mondja a lányom a telefonba, ha hosszú idő után hazajön, anya, ugye megfőzöd nekem a kedvencem? Ha honvágya van, akkor is a megszokott ízekre gondol, és máris jobb lesz a kedve, meséli…
Szóval az hiszem, az a lényeg… hogy akiknek készül, ők tudják, érzik, hogy szívünk minden szeretete benne van a főztünkben…és ehhez tényleg nem kell szupermaminak lenni.

Fotó: Andrea Piacquadio fotója a Pexels oldaláról