Ha a párkapcsolatról szeretnénk írni, rá fogunk jönni, milyen nehéz is ez. Írni is róla, meg megélni is. Egyrészt mert ez a téma nagyon bonyolult, másrészt meg már szinte mindent leírtak ezzel kapcsolatban. Mégis, van valami, amit még hozzá lehet tenni?
Hogy látom én ezt, több fiatalkori próbálkozás után, jelenleg benne élve egy huszonhét éves párkapcsolatban, megjárva egy kapcsolat mélységeit és magasságait, felnevelve 3 gyereket, megtapasztalva, megélve és látva sok mindent, mint társ, családtag, barát és mint segítő?
A párkapcsolatról szeretnék írni. Egyáltalán, hogy mi az, hogy kapcsolat, hogy miért fontos. Hogy milyen lehet egyáltalában, egy kapcsolat, valakivel. Nem olyan nagy ügy ez, válaszolhatjuk, hát hiszen mindenki tudja, mi az, hogy párkapcsolat, hiszen ezt szinte minden ember megtapasztalja legalább egyszer az életben. Két ember együtt van, és ugye egy kapcsolat lehet régóta fennálló, lehet hosszú, vagy éppen friss, lángoló, lehet ellaposodott, kiüresedett, és lehet harmonikus, egyenrangú vagy bántalmazó, és lehet hetero vagy homo, boldog-boldogtalan.
Azért ha jobban megkapargatjuk a felszínt, megfigyelhetjük, hogy a helyzet ennél kicsit bonyolultabb. Vannak a szép, és könnyűnek tűnő időszakok egy párkapcsolatban, amikor úgy érzed, minden lehetséges, és minden annyira egyértelmű, és gyönyörű a világ is körülötted. Vannak aztán olyan helyzetek, amikor már nincs meg a boldogság, mert bekúszik a bizonytalanság, vagy a félelem, vagy a csalódottság és kiábrándultság, és van, amikor összeomlik minden, vagy amikor olyan érzéseid lesznek, amikről sose gondoltad volna, hogy léteznek.
A párkapcsolat igenis, bonyolult. Nagyon is. Persze, vannak egyértelmű szabályok. Hogy például mi fér bele egy kapcsolatba, mi az, ami még megengedhető, és mi nem. Mégis, még olyan kapcsolatokban is, amikor teljesen egyértelmű, hogy az már nem tolerálható, még akkor is nehéz a „hogyan tovább”. Még van, aki még így sem tud kilépni belőle, befejezni, mert az is sokszor iszonyú nehéz, a befejezés. Tehát az egyértelmű is lehet egy kicsit komplikáltabb ennél.
És akkor beszélni kell arról is, hogy az együttélés, a kapcsolat fenntartása, megtartása, még egy harmonikus viszonyt feltételezve is nehéz és munkás. Tenni kell érte, hogy működjön. Ez sok munka, sok idő, sok energia.
És felvetődik a következő kérdés: Miért vágyunk egyáltalán egy másik emberre? Miért jó valakivel együtt élni az életet? És mi a lényege az összetartozásnak?
Tulajdonképpen onnan indul minden, hogy magaddal milyen kapcsolatban vagy. Kapcsolatban állsz-e magaddal egyáltalán? Elégedett vagy-e magaddal? Egységben vagy-e? Teljes vagy -e magadban, és aztán ehhez a teljességhez jön és kapcsolódik valaki, aki jó esetben szintén egységben van önmagával, vagy hiányzik valami a teljességedhez, és ezt keresed valaki másban?
Mi az, amire igazán vágysz egy kapcsolatban?
„Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat” olvashatjuk a Bibliában is Isten szavait, és igen, a pszichológiai kutatások is azt mutatják, hogy az ember alapvetően társas lény, a másokhoz való tartozás alapvető emberi szükséglet. Szükségünk van valaki másra, aki a társunk, jóban-rosszban, akivel együtt haladunk, akivel együtt tudjuk megélni az örömöket és a bánatot, aki megért, aki meghallgat, aki visszatükröz.
„Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat” mondja József Attila is, és ezt nem is kell nagyon magyarázni, ez annyira így van, mert kellenek a visszajelzések, kell, hogy érezzük, szeretetreméltóak vagyunk, sokszor az önbecsülésünk függ ettől.
Talán emlékeztek, van egy érdekes film, a Hajótörött, és ebben a filmben Tom Hanks, aki egyedül él túl egy hajókatasztrófát, egy szigetre sodródik, ahol ugyan talál enni-és innivalót, de teljesen egyedül van, és egy idő után ez majdnem felőrli. És akkor csinál magának egy kosárlabdából – amit a hajó roncsaival együtt kisodor a víz – egy fejet, egy figurát, és elnevezi Wilsonnak, és onnantól vele beszélget. Hiába egyoldalú ez a kapcsolat, ez a példa is mutatja, hogy társ kell, még akár így is. Ez a „társ” segít neki az igazi túlélésben, hogy ember tudjon maradni. (És persze ott van a klasszikus Robinson Crusoe – történet, és még rengeteg példát lehetne felhozni erre.)
A boldogságot és a kiteljesedettséget keressük egy kapcsolatban, és sokszor a magány ellentétét, és ezért, mégha nem is tudatosítjuk, de sokszor szerepeket veszünk fel, és legtöbbször kompromisszumot is kötünk. Néha nem csak egy „labda” társaságát kell elviseljük, hanem esetleg egy olyan társét, aki már nem igazán társ. Van, hogy elviselünk méltatlan helyzeteket, megalázást is, bántalmazást, alárendelt szerepet, társas magányt, boldogtalanságot, unalmat, és rettegést, és mindezt csak azért, hogy ne legyünk egyedül. Mert nem akarunk vagy nem tudunk már egyedül lenni, vagy magunkban, és van, hogy még ha akarnánk is, nem tudunk kilépni, mert nem merünk, vagy nem tehetjük meg.
És kérdés, milyen árat fizetünk ezért. Mennyi és milyen kompromisszumot kell kötnünk ehhez, és milyen szerepben maradunk benne, és egyáltalán, szeretjük-e ezt a szerepet?
A párunk, a társunk olyan valaki, akit mi választunk. Nem olyan, mint a család, amire nincs ráhatásunk, oda beleszülettünk – bár bizonyos filozófiák, hitek szerint ugyan a családot is mi választjuk, még jóval a születésünk előtt, hogy a családtagokkal meg tudjunk oldani egy sorsfeladatot, de akkor is, bárhogy is, az már elrendeltetett.
Magunkat is mi választottuk régen, mindenesetre magunkkal kell élni egy életen át, elsősorban mi magunk vagyunk magunk társai, és ha jól akarjuk érezni magunkkal magunkat, akkor bizony dolgozni kell ezen a kapcsolaton is. De az nem olyan látványos, mint az, hogy a másokkal való kapcsolaton hogy tudunk dolgozni. Mert dolgozni kell, ez nem is kérdés.
Tehát a párunkat már mi választjuk. Olyan partnert, akivel jól érezzük magunkat.
De itt is kérdés, kit keresünk? Ha megnézzük a kifejezéseket: aki a „másik felünk”, aki „kitölti az életünket”, aki „kiegészít”- ezt válaszolják sokan erre a kérdésre, de ezek mind arra utalnak, hogy valahol „hiány” volt. Arra kell valaki más, hogy ezt kitöltse, kiegészítse. Ezzel nincs is tulajdonképpen semmi baj. Működhet a kapcsolat úgy, mint a jin és a jang, a fekete és a fehér, mint a kelet és a nyugat, a fenn és a lent, hiszen mindenben ott van a kettősség, az ellentétek, melyek egymást kiegészítve lesznek eggyé, adják meg a teljességet.
A probléma ott van, hogy a mi jin-ünk, a mi felünk teljes-e magában? Ha megvan a párunk, valóban egység leszünk-e? Egymást építve, formálva, segítve, egyenrangúként? Együtt haladva?
Mert az igazi társ felemel, támogat, szabadságot ad a kettőtök szoros egységében is. Mellette megélheted és elvégezheted az életfeladatodat, mert az ő támogatása igaz, mert ő is egységben van önmagával, és ezért nem téged használ, hogy feljebb lépkedjen, hogy önmagát megerősítse, hanem igazán melletted tud állni.
Nem előtted, nem mögötted, nem feletted, nem alattad.
Együtt tudtok haladni, egymást támogatva, segítve. Szeretve, megbocsátva, ismerve és elfogadva. És fejlődni kell persze közben, igen, figyelni magunkra, és dolgozni magunkon, ahogy korábban írtam. Az önfejlődés mellett dolgozni kell a kapcsolaton is, odafigyelni a másikra is, és arra, hogy az egységeteknek éppen mire van szüksége. Van, hogy hagyni kell a másikat előrébb járni, van, hogy te mész gyorsabban, és ő lép vissza. Van, hogy húzni kell a másikat, van, hogy vállvetve haladtok, ennek egyensúlyban kell lennie. Igen, csak így érdemes. Így lenne méltó. Hogy egy kapcsolatban ne csak ÉN legyek, és ne csak TE, és ne csak MI, hanem ÉN, TE és MI, együtt, egységben.
És végül arról is szeretnék írni, hogy a szerelem mennyire fontos egy kapcsolatban, és azt is gondoljuk kezdetben, csak ez kell, de végül rá kell jönni, hogy nem, mert a szeretet még fontosabb, a megszelídült szerelem, és nagyon nehéz enélkül élni, nem is lehet, mert csak a szeretet az, ami számít, hogy a kapcsolat igazán boldog és tartós legyen.
A szeretet, úgy, ahogy van. Nincs HA-szeretet ( szeretlek, ha…), nincs DE-szeretet ( szeretlek, de…), csak szeretet van, csak így.
És hogy milyen tanácsot lehetne adni ebben a kérdésben? Leginkább semmilyet, azt tapasztaltam a lassan röpke fél évszázadnyi életem során. Inkább csak segítséget, támogatást nyújtani, lehetőségeket mutatni és adni, saját megtapasztalásokon és történeteken, beszélgetéseken keresztül…Valami kapaszkodót, megerősítést, bíztatást, megértést. De ítélkezést nem, azt egyáltalán nem.
Talán, ha egy tanácsot mégis adhatnék, az az lenne, hogy végül bárki bármit mond, úgyis csak magadra figyelj, hogy te hogy érzed magad a kapcsolatban, hogy TE hogy vagy magaddal, hogy vagy a másikkal, hogy vagytok egymással. Ezt te érzed. Ha rendben vagy önmagaddal, akkor figyelni tudsz ezekre a jelzésekre is. Ha te rendben vagy, csak akkor tudsz másokkal is rendben lenni.
Igazán senki nem lát bele a TE kapcsolatodba csak TE. De te, látod-e igazán?
További írásaimat itt találod!
Kiemelt kép: Leah Kelley from Pexels
