Azt hiszem… Pilinszky-parafrázis
Azt hiszem, hogy szeretlek;
igen, annyira szeretlek, olyan jó veled
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
minden nap hálát adok a jó istennek, hogy vagy nekem, nem is tudom, mit csinálnék nélküled
De láthatod, az istenek,
olyan jó, hogy akkor elmentem arra az ökumenikus találkozóra, pedig nem is akartam, csak Lili győzött meg, jó lesz, mert tényleg csodás volt, együtt a sok fiatal, ahogy énekeltünk, imádkoztunk, és hát persze mert akkor ismerkedtünk meg, először mondjuk nem tetszettél annyira, túl népszerű voltál és kicsit nagyképű is, de aztán rájöttem, igazából arany szíved van, és velem mindig olyan gyengéden bántál, védelmezően; hamar meg is kérted a kezem, minek várjunk, én már a tiéd vagyok, mondogattad, és az sem volt gond végül, hogy más a vallásunk, megoldottuk és gyönyörű templomi esküvőnk volt és sírva mondtuk, hogy tiszteljük, szeretjük, és el nem hagyjuk egymást, semmiféle bajban, és amíg a halál el nem választ, és ez evidencia volt, noha azt gondolom, akkor még a pap sem, én sem, és te sem érthettük meg igazán, mi is a házasság, ezt soha, senki nem tudhatja, aki nem csinálta végig, és persze még az sem garancia, ha már végigcsinálta valaki; erre egyszerűen nem lehet felkészülni
a por meg az idő,
mert jönnek a gyerekek, akkor borul minden, akkor már nem lehet bújócskázni, kiderül, milyen vagy, mit bírsz, lehet-e rád számítani, hazajössz-e, amikor szükség van rád, és felkelsz-e éjszaka ha sír a gyerek… és igenis, nagyon egyedül vagyok, vagyis egyedül tolom, hát kupi van, sajnálom, nem volt időm pakolni, takarítani meg pláne nem, reggel óta szinte még pisilni se tudtam, képzeld, Gáborka hányt, Csenge meg ordított egész este, Marci meg mindenképp legózni akart, kiborította a dobozt; úristen, még teregetnem kell, de te csak pihenj
mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém,
és elfelejtettem a tejet, igen, ne haragudj, annyi minden van, sajnálom, szét vagyok esve egy kicsit, iszonyú fáradt vagyok folyamatosan… szét is vagyok kicsit csúszva, igen, tudom… nem kell mondani, hogy meghíztam, jó, nem azt mondtad, hanem hogy eltűnt a derekam, szültem pár gyereket, bocsi, és hát én igyekszem, próbálok nem enni annyit, csak a gyerekek maradékát, ne gúnyolódj, igen, csak; sportolni meg nem tudok, hát mégis mikor, hajnalban, amikor felkelni is alig bírok, 3 órákat ha alszom, ne viccelj, nem tudom, más hogy oldja meg, én nem tudom másképp, ilyen vagyok, kövér és béna, ráncos, nyúzott, öreg, 10 éve itthon, nincs is életem… de ha meg el szeretnék menni kocogni hétvégén, pont te nem engedsz el, mert hogy ne hagyjalak ott egyedül a gyerekekkel, a hétvége a családé, legalább ilyenkor legyünk együtt
hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma.
hagyj békén légyszi, így is kivagyok, ja csak ne hisztizzek, merthogy te is kidolgozod a beled a családért, értünk, és még én panaszkodok, aki semmit se csinál, szerinted; akkor se bánts, én is próbálok visszamenni dolgozni, de nem tudok csak úgy válogatni, kinek kellek már így, elhúzott mellettem a világ, és 8 órában úgysem tudok a gyerekek miatt, nincs segítségem… nem, nem azért mert lusta vagyok, ja bezzeg a kolléganőid meg tudják oldani, most meg miért ordítasz velem, nem vagyok hülye picsa, kérlek, legalább ne a gyerek előtt
Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanúl és jelzés nélkül.
De ez még rosszabb, hogy most meg már hozzám se szólsz, átnézel rajtam, érzem, hogy gyűlölsz és megvetsz, így is fekszünk le, némán, egymás mellé, de nem együtt, messzire húzódsz az ágyon és dermesztő ridegség árad a felém fordított hátadból, csak a könnyeim forrók, ahogy csöndben végigcsorognak az arcomon
Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem.
én is szeretlek, persze, és tudom, én vagyok neked a legfontosabb, és köszönöm, nagyon szép ez a csokor, dehogynem örülök neki, csak meg vagyok hatva, azért sírok
Fotó: MUM PARK
