Gázolok a lehullott levelek nedves barna szőnyegén
csak ezt gurította elém a természet
nő szívemben a hideglelő sötétség
bánatosak rettegő lépteim
a csöndet csak az ágak roppanása töri meg
árnyak suhannak az aljnövényzet ketrecében félelmeim mocorognak
érzem, vergődök
lassan
a csöndben letisztulnak a dolgok
vagyis inkább felhangosodnak
és rájövök nem is az erdő rémisztő és az idő rettenetes
hanem az amire rájöttem
az élet meg a hazugságaim
az élethazugságok
hogy amit csak sejtettem az a van
a felismerés méregnyila befúrja magát a csontjaimba
meg kell hogy álljak
felnézek a fák magasába ahol az ég-szilánkok ragyognak
fényüket elnyeli tekintetem
beszivárognak pórusaimon a lét esszenciarészecskéi
a széllel az esővel a napfénnyel a szállongó levelekkel
és muszáj nagyot lélegeznem mert különben szétrobbanok
és a belsőmből kifújt levegővel együtt szisszenve kiárad a kétség
a méreg és rég lappangó fájdalmak
az elengedés megroppantja rácsaimat hörögve tartó vasbeton talapzatom
ami nem tart hagyom széthullani
talán tisztulok légzéshullámaim elsodorják ami nem marad
a hideg levegő átjárja tüdőmet
bent átalakul és egyre melegebb lesz
az öröm se didereg bennem már
mert ahogy melegszik csak egyre nő és szétárad a testemben
és végül a mélyben megsimogatja félelmeimet és letörli szomorúságom könnyeit
valami erő alakul
a döntés körvonalazódik és most ez is elég
puha bársonyon lépkedek
ragyognak a levelek körülöttem
a csillogó erdő egy kicsi darabkája vagyok
talpam alatt a föld én felfelé nyújtózom
lépkedek a fénysávokon az örökkévalóság felé
Fotó: Márti
