Nekem az eleje inkább egyszínű volt.

A 26. születésnapom előtt 2 nappal született meg a lányom. Nagyon vártuk. Terveztük. Mondhatnám időzítettük. Egész életemben erre készültem. Mindig imádtam a gyerekeket, és már nagyon fiatalon tudtam, hogy az Anyaságot nekem találták ki. Végre minden körülmény adott volt a gyerekvállaláshoz, szóval bele is vágtunk a „nagy kalandba”.

Igen, az eleje tényleg rózsaszín volt. Az első néhány hét hármasban csodálatosan telt. Persze, hulla fáradtak voltunk, nem aludtunk szinte semmit, rettegtünk, hogy valamit rosszul csinálunk, de mindezek ellenére, nagyon boldogok voltunk. Tényleg úgy éreztem, egy álom vált valóra. És mivel álom volt, próbáltam mindent tökéletesen csinálni. Na, itt rontottam el…

 A rózsaszín kezdett megfakulni. A napi rutinfeladatok kezdtek beszippantani. A kezdetben önként és boldogan vállalt szerep szép lassan kiszorított minden mást. Mintha egy alagútba kerültem volna, ami magába szippantott, és mivel visszafelé nem mehettem, próbáltam előre haladni. Nagyon lassan ment. Majdnem 10 évembe telt. Én akkor nem láttam az Anyaság sokszínűségét, csak hogy minden más szerepet felülír. Tudtam, hogy én akartam, de egy idő után úgy éreztem, hogy nincs is más választásom. Ez nagyon nem tetszett, és azt hiszem itt kezdett „sötétedni”.

Addig bármibe belefogtam, az az én döntésem volt, senki sem kényszerített. De most? Éreztem, hogy szép lassan elveszítem önmagamat és nem tudtok semmit tenni ellene. Hiába jártunk közösségbe, tartottam órákat, próbáltam megtartani a barátaimat, sőt, újakat szereztem, mégis úgy éreztem, távolodom önmagamtól. Egyszer csak felfedeztem, hogy teljesen kikoptak a színek az életemből. A hajam és a bőröm színe megfakult, a ruháim szinte kivétel nélkül szürke színből álltak.

A legfurcsább az volt, hogy mások sem vették észre. Mert ugye aki benne van, az „vak”- mint egy rossz kapcsolatban, aminek nem érzed pusztító voltát, amig nem sikerül kellő mértékben eltávolodni tőle – na de akik kívül vannak, azok sem látják? Nem tudom, mi hiányzott. Talán valóban több segítséget kellett volna kérnem, ami ugye több szabadidőt jelentett volna. De nem tudom, hogy vajon elfogadtam volna-e egyáltalán? Nem vagyok biztos benne. Sokan meg vagyunk róla győződve, hogy rajtunk kívül senki sem képes ellátni a feladatainkat, ami persze nem csak őrületes baromság, hanem megfoszt minket a szabadság leghalványabb reményétől is. Így leszünk a saját életünk tökéletes rabjai, miközben kívülről minden rózsaszín…

A színek nem hirtelen, hanem szépen, lassan tértek vissza. Megfogadtam, hogy soha többé nem veszek magamnak szürke ruhát. A hajam vörösre festettem, és újra elkezdtem táncolni. Visszatértem a dietetikához is, amit imádok és szépen, lassan visszataláltam önmagamhoz. Sőt, nem szimplán a régi önmagamhoz, hanem egy „feljavított” változathoz. Aki már látja az Anyaság sokszínűségét, és igyekszik ezt másoknak is megmutatni.