A különféle kultúrákban más és más színe van a gyásznak. Nálunk, Európában és általában a keresztény országokban a fekete a gyász színe. Keleten, így Japánban, Kínában, India egyes területein és néhány afrikai országban viszont a fehér, és vannak kultúrák, ahol más színek, például a lila vagy a piros vagy akár kék, illetve fekete-fehér csíkos jelentik a gyászt. De a ruha színe, ami a gyászt jelképezi, nem feltétlenül tükrözi azt, hogy belül miként éled meg a fájdalmat.
Sajnos, már tudom, mi a gyász. Az ember eljut abba a korba, hogy egyre jobban megismeri…
Azt hiszem, én is a színekkel tudom kifejezni, nekem mit jelent, hogyan kapcsolódik egy szín a szeretett személy elvesztéséhez, és hogyan érzem máson, csakis valami megmagyarázhatatlan asszociáció alapján, milyen színe lehet a bánatának.
Gyerekként sokáig nem kellett szembesülnöm az elmúlással, olyannal, ami igazán megérintett volna, bár voltunk idősebb, távoli rokon temetésén, és haltak meg háziállatok is, a kis hörcsög, a papagáj, és ezek valamennyire felkészítettek, de nem értettem meg mégsem, mit jelent, igazán nem lehetett felkészülni arra, ami később várt rám, vagy amit láttam, ismerőseim, barátaim fájdalmában.
Aztán meghalt az édesapám. Még félig gyerek voltam, az édesapámat pedig akkor idősnek láttam, pedig tulajdonképp nem volt az, hiszen 50 éves volt, amikor hirtelen elment, annyi, mint most a férjem, mint nemsokára én. Csak fáradt, megtört arca mutatta idősebbnek a koránál. Gyorsan, és váratlanul történt. Nem volt idő felkészülni rá. De éreztem, hogy valami végleges történt, vége van egy életnek, és egyben az én gyerekkoromnak is, vége lett a játéknak, az élet véresen komoly, aki elmegy, nem jön vissza többé.
Akkor azt éreztem, megállt az élet egy időre, nem is tudtam, hogy ment tovább, és nem értettem, hogy tudnak nevetni az emberek az utcán, nem értettem, miért zajlik az élet körülöttünk, mert akkor bennem is meghalt valami, meghaltak a színek, csak a feketeség maradt, és a mozdulatlanság, a dermedtség, és azt hittem, én sem tudok többet megmozdulni, sem nevetni, csak húz le a föld, és csak sírni akarok, és tudom, hogy többé semmi nem lesz ugyanolyan, végérvényesen megváltozik minden. Megváltozott, igen, Apukám elment és elvitte magával a gyerekkort, felnőtté váltam szinte egy pillanat alatt, és valahogy akkor kezdtem megöregedni is. Érzéseimet tökéletesen jelenítette meg a fekete ruha, amit nem azért viseltem, mert a mi kultúránkban ez az elfogadott, a szokás, hanem mert én így éreztem, hogy bennem ez van, nem tudok más színnel azonosulni, feketeség van kívül-belül….
Bevallom, akkori mély fájdalmamban arra gondoltam, egy szülőt elveszíteni lehet a legnehezebb, hiszen több édesapám már nem lesz, ő egyszerűen pótolhatatlan.
Amikor viszont megszülettek a gyerekeim, akkor megszületett velük együtt az örökké tartó aggódás, a félelem az elvesztésüktől, és megértettem, hogy innentől már anya leszek mindig, annak minden szépségével és nehézségével, fájdalmával együtt.
Nem sokkal azután, hogy megszületett, majdnem meghalt a kisfiam egy szerencsétlen baleset miatt. A kórházban, a végtelennek tűnő percekben, amíg várakoztunk az eredményekre, a CT-re, az ítéletre, ami meghatározza majd a jövőnket, nem engedtem be a félelmet a gondolataimba, a fiamra és az előttem álló feladatokra koncentráltam, kizártam a beférkőzni akaró rettenetesen sötét gomolygó képeket, a lehetséges kimeneteleket, hogy mi van, ha… Elég volt a jelen pillanatot végigcsinálni, mint egy gép, automatikus üzemmódban, nem lehetett gondolkozni, mert tartani kellett magamat, mert muszáj volt kívülről erősnek látszani, az energiát tartani, mert az mindennél jobban kellett. És bár a gyász határán voltunk, volt remény, és napok, hetek, hónapok teltek el, mire beigazolódott végül, hogy már nincs baj, hogy az egyetlen lehetséges legszerencsésebb verzió történt, hogy túléli. Sőt, végül maradandó sérülés nélkül felépült, és egy nagyon okos ( természetesen 🙂 ), csodálatos gyerek lett belőle. Így is sok idő volt ezt a traumát feldolgozni, és még mindig van vele munka, de napról-napra, évről-évre könnyebb… a megdermedt, sötét jövő képe szép lassan váltott újra színesre, amiben a legfényesebb, legragyogóbb szín talán az az őrangyal volt, akinek a sugárzását lehetett csak érezni… de érezni lehetett, hogy ott áll, kivont karddal kezében, és elűzte az ártást, és megvédte a fiam. Mert bármilyen is a karmád, néha elkél a segítség… És az ima is.
Meghalt azóta sok kedves ismerős, barát, családtag. Mindegyik fájt, és mindenki elvitt valamit belőlem is. Éreztem barna és szürke, sőt szőke és vörös fájdalmat is…gyerekkori barátnőm temetésén, behunyt szemeim mögött is vörös haját láttam lobogni.
A gyász egyetemleges, minden veszteség veszteség, és mindig fáj. Egy gyermek elvesztése mégis talán a legfájdalmasabb. Mert az természetellenes, az érthetetlen, értelmetlen. Nagyon sok idő és munka és hit lehet, ha egyáltalán az segít, hogy el lehessen fogadni, még ha megérteni nem is igazán, hogy megtörtént, és tovább kell menni, nélküle.
A nagymamám szomorúságának fehér színe volt. Nagymamám háromszor imádkozta vissza a halálból az egyik kisfiát, a nyolc éves Gézukát, a torokgyík és a többi betegség gyilkos szorításából, mondta szünet nélkül a Most segíts meg Máriát, és a Szűzanya nem tudta nem meghallgatni, nem tudta figyelmen kívül hagyni, olyan erős volt nagymamám hite, az ima ereje, ami még a halált is megállította…de a sorsot végső soron nem lehet megváltoztatni, időt lehet nyerni, de aminek meg kellett történnie, megtörtént, végül mégis elvette a halál, ami jár neki, a kisfiúnak mennie kellett, a villamos elütötte, egy pillanat, onnan már nem volt visszaút, már semmi, ima sem segített. Nagymamám mély hite ellenére – ami lehet, hogy egy időre meg is ingott egy kicsit – sem tudta soha többé kiheverni ezt a rettenetes veszteséget. Mondták neki a jóakarók, hogy van még három másik gyereke, vagy szüljön még, az segít, majd elfelejti, de hogy lehet egy édesanyának elfelejteni a gyerekét, aki Gézuka vagy Zsuzsika, nem más, nem a többi, nem pótolható, mert milliók közt az egyetlenegy.
Nagymamám sok-sok évvel később, már nekünk, az unokáknak mutatta azt a bögrét, gyengéden, áhítattal megfogva, szinte simogatva, amit a kisfia tört el nem sokkal a halála előtt, és akkor nagyon megharagudott rá a nagymama, és rákiabált, és bár mama összeragasztotta a széttört darabokat, sose bocsátotta meg magának végül, hogy az utolsó napokból ennyi maradt, egy ragasztott bögre, mert ha valami széttörik, megragasztani lehet, de már nem lesz ugyanolyan; pont ahogy a kapcsolatok is, és csak annyi maradt, hogy miért kiabált rá, amikor a legjobb gyerek volt a világon, és már soha többé nem tudja neki elmondani, hogy szereti, és nem számít a bögre, nem számít semmi, semmi, csak ő…
Akkoriban nem volt ilyesmi, hogy gyászfeldolgozás, terápia, igazán semmilyen segítség nem nagyon volt…ha nem voltak rokonok a közelben, egy édesanyának, mint ahogy végül neki is, egyedül kellett feldolgozni a szörnyűséget, amibe majdnem beleőrült, miközben erősnek kellett maradnia, felállni és csinálni tovább, hiszen ott volt a többi gyerek és a férje, akivel nem tudta ezt megbeszélni, ezt a mély és fájdalmas élményt nem tudták megosztani egymással. (Arról, hogy a nagypapa hogy élte meg a helyzetet, nem sokat tudunk, ő soha nem beszélt róla, magába fojtotta, csak belül növekedett a fájdalom.) Nagymamám selyemfestőként dolgozott később, és gyönyörű, színes kendőket sálakat, anyagokat festett, piros-sárga-kék-lila tobzódó színekben, de amikor fehér hajával és vasalt, fehér blúzában üldögélt esténként és elkalandozott a figyelme, tudtam, hogy gondolatban máshol jár, imádkozik, és ilyenkor valami szomorúság lengte körül, tiszta fehér szomorúság.
Ilyen lehetett a Szűzanya fájdalma is, tiszta, és számomra mélykék, kék, ami a reményt szimbolizálja, és a mennyet… Mária ott áll a kereszt alatt, egy édesanya, a fia szenvedését és haláltusáját látva, átélve, mintha ő haldokolna és halna meg ott…amit minden édesanya érezhet, amikor elveszíti a gyermekét, hogy mintha belőle is meghalt volna egy rész, hiszen a gyermek valóban az édesanya testének és lelkének része, belőle lett, ő táplálta, nevelte, dédelgette, szerette, ha elmegy, vele halunk részben mi is.
Pár napja meghalt egy barátunk kamasz fia. Öngyilkos lett.
Ha a gyásznak színe van, ez lehet a legfeketébb…örvénylő, mindent elnyelő, beszippantó, sötét, feneketlen mélység, színnélküliség. Ez az elképzelhetetlen, elviselhetetlen fájdalom mélysége. Nehéz írni erről bármit is. Mi így a távolból, megdöbbenve, megrendülve gyászoljuk.
Húsvét van, a halál és a feltámadás misztériuma, a kereszténység legfontosabb ünnepe – ez a lényeg, nem a születés, hanem a halál és az újjászületés, vagyis az igazi, az örök életbe való megérkezés, a beleolvadás a végtelen boldogságba, ahol a halál csak átmenet – most talán mi, többiek, akiknek színes a világ, a világ, ami most ébred téli álmából és harsogó zöld és vibráló sárga és lángoló piros és nefelejcskék és gyönyörű, egy kicsit gondoljunk azokra az édesanyákra és édesapákra, akik elvesztették gyermeküket…és gondoljunk arra a sok-sok emberre, akik most a kórházban haldokolnak, és a napi több száz halott hozzátartozójára, családjára is, akiknek most a veszteséggel kell szembenézniük, akik most a legmélyebb fájdalmat élik át. Küldjünk nekik gondolatban egy ölelést, támogató, szerető energiákat, mert a gondolatok áthatolnak téren és időn, és talán eljutnak hozzájuk, egy kicsit könnyítve fájdalmukon, terhükön. Ilyenkor meggyújthatunk egy gyertyát, a fény reményt ad…ez a remény mutathatja, hogy egyszer, talán, valahol, valamikor, még lehet valamiféle találkozás, viszontlátás.
És aztán csak fordulj oda a gyermekedhez, a családtagjaidhoz, figyelj rájuk, szeretettel, elfogadással, megbocsátással, mert sose tudhatod, mit hoz a holnap…örülj nekik, az életnek, minden pillanatnak, és adj hálát, mindazért, amid van. Mert az élet törékeny, hát vigyázz rá és becsüld meg.
