A Mikulást minden kisgyerek várja. Na, nem csak a kicsik. És a Mikulás létezik, ez nyilvánvaló. A legizgalmasabb kérdés mégiscsak az, hogyan lehetne egyszer meglesni? Netalán nem csak meglesni…
December 5 este …
Készülődünk a lefekvéshez, kis cipők, csizmácskák gyönyörűen kisuvickolva, az ablak előtt, ahogy illik. Végre egy nap, amikor nem nagyon kellett őket noszogatni, hogy pucolják ki a cipőt, bár így is elkél némi segítség. Na igen, Panka, a legnagyobbik, így is elég szemfüles, inkább előkaparja a szekrény mélyéről a régi, kinőtt bakancsát, ami persze nem koszos, viszont magas szárú, sok csokit elnyelő dizájn… Gyanakvó kérdésemre, miszerint ez jó még rád? csak megvonja a vállát, de hát az enyém, és tiszta, nem ez a lényeg? és ártatlan arckifejezéssel folytatja, a Mikulás meg úgyse tudja, hogy kinőttem, és legyint, és öntudatosan rám kacsint…
Na, azért a Mikulás elég sok mindent tud, okoskodok, Panka elnézően mosolyog, anya, tudom, amit tudok… elvégre már 9 éves nagylány…de aztán nem mond mást…
Teszek-veszek a gyerekszobában, amíg a gyerekek a lefekvéshez készülődnek, és közben a Mikulásról beszélgetünk. Meghatódom, de édesek, jó, hát Panka talán már nagylány a meséhez, de azért benne van a mókában még, a kicsik meg még olyan kis ártatlanok. Hah! Gondolom én.
Andriska, a középső, 6 éves, éppen egy nagyon izgalmas életszakaszban van, folyamatosan épít, szerel, így mostanság mindenféle érdekes, meg-nem-mondom-mi kütyü forog, berreg, zümmög, sípol, zakatol a szobájában, alig lehet lépni, beszélni, hallani, és ráadásul még a dínók is elözönlötték a lakást, de azok legalább nem mozognak (remélem)…
Lessük meg a Mikulást! hallom egyszer csak Andriskát…megtorpanok a pólóhajtogatás mozdulatában egy pillanatra, na, jó lesz figyelni…igen, igen!, helyeselnek lelkesen a többiek, Panka és a 3 éves Julcsi is élénken bólogat…ez a remek ötlet persze minden évben felmerül, de aztán valahogy elviszi az álom, merthogy ébren maradni, ilyenkor, nem sikerült még…
Záporoznak tovább a javaslatok, maradjunk fönt sokáig, igyunk kávét, mint anyáék, állítsuk be az ébresztőórát éjjelre, én meg csak pakolászok, mintha ott se volnék, somolygok magamban, ámde füleim hegyezem, mégis, mire készüljek, illetve szegény Mikulás, ugye…
Megvan! kiált fel a kisfiam, izgalomtól rekedtes hangon…Állítsunk csapdát neki!
Valóban, a csapda! Újra félbemarad a pakolás egy pillanatra, kisnadrág a kezemben, elkerekedik a szemem, jó, hogy háttal állok, és így nem látnak a gyerekek…
Mintha el lehetne felejteni, amikor Halloweenkor a szobába belépve rám zuhant egy lepedővel álcázott kísértet…és fiacskám folytatja, igen, a zsinórral fellógatjuk, és madzaggal összekötjük, és átvezetjük itt, és amikor belép, a fejére esik…és akkor én ráugrom, és lefogom, heveskedik a Micimackó-pizsamás hatéves az ágyban (idén kezdett dzsúdózni), és csak tervezgetik, és Panka már fürgén hozza is a hosszú zsinórt, és hát én nem akarok ünneprontó lenni, de úgy érzem, eljött a cselekvés ideje, na, szegény Mikulás, ha csapdába ejtitek, meg a fejére azt az izét, akkor biztos nem hagy nektek semmiféle ajándékot, és nem is mer majd idejönni soha többé! magyarázom aggódó hangon…kicsit lombozzák csak le őket szavaim, de sajna, már vérszemet kaptak…
Akkor a riasztó! ez egyre riasztóbb, mert ez a legújabb kedvenc, hetekig játszottak vele, azóta, hogy megkapta Andriska ősszel, valami lézersugaras kis kütyü, egymástól kb. 1 méterre kell elhelyezni a két darabot, és amikor az ember gyanútlanul elsétál közöttük, akkor ezt érzékeli és elkezd éktelenül sivítani, mint egy maximális hangerejű autósziréna, na és ezt kellett hallgatni hetekig, nem tudta az ember, éppen mikor szólal majd meg a sivítás, és ráadásul mindig óriási üdvrivalgás követte a riasztó hangját, amikor éppen sikerült megint valakit megtréfálni…
Ez újfent milyen jó ötlet, ám mint Mikulás éber segítője, elsápadok immár a játékkupacok fölött, te úristen, mi jut még ezeknek eszükbe, a gyerekszobában a helyzet fokozódik, most már aztán elég legyen, alvás!, de Andriska újult erővel kiugrik az ágyból, és izgatottan elkezd kotorászni a játékdobozban, na, még csak ez hiányzik, tessék lefeküdni, így nem jön a Mikulás!, próbálok fenyegetőzni, de pusztába kiáltott szavak, a gyerekek terveket szőnek, izzik a levegő, a lépcső tetejére tegyük, vagy az ajtóba, mert hát lentről jön, a kandallón keresztül, még mit nem, szegény Mikulás, ha hallaná ezt az összeesküvést, inkább nem is jön erre, újra próbálkozom, és ha elriasztjátok, elmenekül és nem hagyja ám itt az ajándékokat!…és kijátszom az aduászt: sőt, úgyis az ablakon keresztül érkezik, azért tesszük a cipőket az ablak elé, na, és akkor nem ér semmit a riasztó…
Ezen tényleg elgondolkodnak, Andriska abba is hagyja a keresést, halkan motyogva valamit, gondterhelten visszamászik az ágyba, közben szinte hallom, ahogy kattognak a kis fogaskerekek…na de hogy jön be az ablakon keresztül?! Nincs meggyőzve, úgy érzem…és hogy elejét vegyem minden további kérdezősködésnek és újabb akciók megszervezésének, határozottan ágyba parancsolok immár mindenkit…
A lányok is morognak egy kicsit, csalódottan fekszenek le…Hát mégse látják a Mikulást… a csalódottság a várakozás izgalmába vált aztán, mert énekelünk neki, biztos, ami tuti, Télapó itt van és hó a subája, és Rudolf és csöndzsák és dió meg mogyoró és csinglingling száncsengő…
Édeseim, kicsit sajnálom őket, szeretem a lelkesedésüket, és hát igazuk is van, melyik gyereket ne izgatná a Mikulás vagy az angyalok, az ajándékok, a titkok és a mesék, ennél tényleg kevés izgalmasabb dolog van, és ezt a lelkesültséget letörni viszont nem annyira jó érzés, de hát én vagyok a jó zsaru és a rossz zsaru is, megszokhattam már, és már bőven fekvésidő van, és holnap még hamarabb is kell kelni, ugye, és iskola meg óvoda…
Nagy nehezen csak elcsendesedik az aprónép.
Aznap éjjel én is izgulok, és drukkolok, hogy a Mikulás épségben megússza, aki ugyan nem ijed meg a kihívásoktól, de azért kétszer olyan óvatosan settenkedik, hiába, na, profi már, és hála égnek se riasztó, se fejre eső kísértet, semmi turpisság, csak hortyogás a paplanok alól, és telnek meg a kiscsizmák, a kinőttek és a tiszták, a kicsik és nagyobbak (és én már ilyenkor örülök, nem csak majd reggel…).
És reggel tényleg nagy a meglepetés, a kedvenc a mindenkori csoki és a ceruzák és a kifestő, a legnagyobb öröm mégis az, hogy havazott éjszaka, és szánkóval megyünk az óvodába.
És még sokáig hisznek a csodában, talán mert akarnak hinni, és még tizen-és huszonévesen is követelik a mézeskalácssütést, és ácsingóznak a bejglire, és nagy fát akarnak, és legyen hó, és igen, még mindig kikészítik a cipőt az ablakba december 5-én este. Tisztára pucolva.
További írásaimat itt találod.
